A józanság nem engedi, hogy az ember becsapja saját magát, hiszen nem azért nem hazudunk, mert másokat átverni rút cselekedet, hanem mindenekelőtt azért nem, mert a tulajdon énünket végképp megalázó ámítani. A mellébeszélés és így az önleszállítás persze kortünet, s ebben – ha másban nem is – kétségkívül élen jár a hazai futball. Csak olykor közbeköhög, mondjuk, a Girona... (Hogy a székhelyétől légvonalban 122, autóúton 212 kilométernyire lévő Andorráról már nem is beszéljünk.) A százezres lakosú katalán városban persze nem sokat – sőt talán egyáltalán nem – törődnek Magyarországgal, de a Sport Televízióban nálunk is hétről hétre látható a spanyol labdarúgó-bajnokság, melynek mérkőzései nemegyszer tíz perc alatt kizárják a ködösítést. Ettől még a kertelés a jelenkor magyar labdarúgásáról – annak morálisan változatlan köreiben – továbbra is folyik, de elvakítók, elvakultak, valamint a bigottat csak játszók között egyenesék kénytelenek észrevenni: már a La Liga kis csapataitól is kozmikus távolságra vannak hazánk futballt imitáló együttesei. A 2-1-es diadalt arató Girona például mindjárt az első percekben a királyi gárda tizenhatosán letámadta a Real Madridot, és később sem volt hajlandó a térfelére visszavonulni. Sőt nemhogy követte volna hírneves vendégének tempóját, de nagy merészen diktálta az iramot.
Hogyan volt ehhez bátorsága? Bízott az erejében. Értsd: a kondíciójában. (Meg a taktikájában. Az összpontosításában. Mindenében.) Magyar játékosok tíz perc múltán kifeküdnének akár csak hasonló ritmustól, s akkor még szót sem ejtettünk arról, miként kezelik a labdát, passzolnak és cseleznek a spanyol első osztályban az idén először szereplő gárda tagjai. Lehet persze azzal jönni, hogy a manchesteri City Football Groupnak több mint negyven százalékos részesedése van a Girona FC-ben, s hogy néhány labdarúgót az angol klub adott kölcsön az újonc csapatnak, ám e futballisták közül csak a húszéves Maffeo szerepelt a kezdő tizenegyben a Real Madrid ellen, míg a többség – Alex Granell, Aday, Borja Garcia, Juanpe, Portu – más spanyol kis együttesektől érkezett, Pons pedig saját nevelésű középpályás. Ezek az „ismeretlenek” gyakoroltak olykor egész pályás nyomást a nagy fehérekre, és húzogattak nemegyszer az orruk előtt...
Az, amit produkáltak, amilyen felemelő volt, olyan természetesnek látszott. Innen, a semmire szerteszét szórt forintmilliárdok szférájából úgy tűnt mégis: mintha a világűrben lennének. A paradoxon az, hogy ők járnak a földön, és rendre nálunk tesznek zűrsétát, azaz rugaszkodnak el a valóság talajától. Pedig az irdatlan különbséget – nem a Real Madrid és a magyarok, hanem a „Gironák” és a hazai futball messzemenően túlfizetett, ám a felkészültség tekintetében halmozottan hátrányos helyzetű képviselői között – csökkenteni kellene, csak hát a differencia csillapítására a felismerésig vagy annak elmismásolásáig a legcsekélyebb remény sincs. Ráadásul a helyben járás nem pusztán azt jelenti, hogy a távolság ugyanakkora marad, hiszen a világ – a jelek bizony azt mutatják, még a „dekadens” Nyugat is – halad, a messzeség tehát egyre beláthatatlanabb.
A Girona–Real Madrid találkozón nemhogy telt ház, de helyi nézőcsúcs volt; ez 13 382 szurkolót jelent. Ne csapja össze a kezét az olvasó, hogy „csak?” Mert a Montilivi sporttelepre a legutóbbi magyar bajnoki forduló teljes közönsége beférne, és még maradna 2707 hely. Az mifelénk elég volna egy újabb meccs publikumának, mert az itthoni NB I-es átlag – tizennégy forduló után – 2630.
Nem feltétlenül ez az arany Közép.
Még csak nem is a virágzó Kelet.
