Lehetséges, hogy az illiberális, nacionalista és populista európai államok és a liberális parlamentáris, európai jogállamok határa az Elbánál húzódik. Kaczyński Lengyelországa, Orbán Magyarországa, Babiš Csehországa, Fico Szlovákiája, sőt, Kurz Ausztriája és az AfD-Linke barna-vörös Kelet-Németországa, amelyek hátában Putyin autokrata Oroszországa magaslik határozottan, elkülönülni látszanak Merkel Nyugat-Németországától és Macron Franciaországától. De az is lehetséges, hogy Nyugat-Németország és Franciaország csak kicsiny, halálra ítélt szigetek Trump Amerikája, Hszi Kínája, May Britanniája, Modi Indiája tengereiben. A világ válasza a Nagy Recesszióra, a migráns-válságra, a társadalmi egyenlőtlenségre, a civilizációk ütközésére, vagyis az egész korábbi világrendszerre: jöjjön a nemzetek és nemzetállamok, a többségi erő, a vezérelvű rendszerek világa!
Tekintélyelvű fertőzés
De vajon egyesíti-e Trump az amerikai társadalmat, gazdaságot és politikát, hogy aztán integrálni tudja a világot? Nem. Trump még saját adminisztrációját, Kongresszusát se tudja integrálni, nemhogy az amerikai társadalmat. Sikerült-e a Brexit köré egyesíteni a brit társadalmat, gazdaságot és politikát? Soha ennyire nem volt megosztott és jövőjére nézve bizonytalan Britannia. Nemzeti egységbe forrt Kaczyński PiS-e körül Lengyelország? Nem. Az ország megosztott a fejlett nyugati és a fejletlen keleti részek, a nagyvárosok és a vidék között, zajlik a kultúrharc és a küzdelem az Európa-barát és Európa-ellenes erők között. Nemzeti populista egység alakult ki Babiš ANO-ja mellett? Nem. Hanem kormányzási zűrzavar és bizonytalanság. Vajon a nacionalista-populista erők kellő politikai, gazdasági és társadalmi erővel bírnak, és rendelkeznek tervekkel, programokkal, miként kívánják integrálni a „nemzetek Európáját”, vagy csak ahhoz van erejük, hogy megakadályozzanak bármiféle integrációt?
Csakhogy, vethetik ellene, Orbán Viktor és Jarosław Kaczyński nem integrálni, hanem dezintegrálni, nem egyesíteni, hanem megosztani, nem megbékíteni, hanem harcba akarják vinni a társadalmat, felosztva mieinkre és rájuk, barátokra és ellenségekre. Az illiberális többségi rendszerek az "oszd meg és uralkodj" kényes egyensúlyán nyugszanak, ahol a hatalmon lévők azon igyekeznek, hogy intézményesen lehetetlenné tegyék a kisebbségnek a többséggé válást. A többi Elbától keletre lévő állam politikusai éppen azt tanulják Orbántól, hogyan kell kiiktatni a parlamenti ellenzéket, az alkotmányos ellensúlyokat, az utcai mozgalmakat, miként lehet egy képzeletbeli vagy valóságos szükségállapottal egy akolba terelni a választókat, s bizalmat ébreszteni az önkényesen elosztó és újraelosztó, ítélkező nemzetállam iránt Brüsszellel szemben.
A tekintélyelvű fertőzésnek nincs közvetlen összefüggése az adott országok gazdasági helyzetével, de annál inkább az adott országok belső szerkezetével. Látszólag semmi ok, hogy a jól működő, az európai felzárkózás első vonalában álló Lengyelországban megroppanjon a liberális demokrácia, annál inkább, ha a nyugat-lengyel, de általában a virágzó nagyvárosok és a keleti vidék kisvárosai és falvai közötti ellentétet nézzük. A liberális kapitalizmus nem oldotta meg a nagyvárosok és az elmaradó vidékek egyenlőtlenségét, s mindkét fél új osztozást követel a forrásokban, a munkaerőben és a fejlesztésekben. Varsó és Łódz, Gdańsk és Poznan ellentéte a keleti vidékkel épp olyan, mint New York és Los Angeles, Boston és Seattle szembenállása a közép Trumplandjével, Londoné és az észak-angliai vidéké, mint Budapesté és Győré, Szegedé és Veszprémé, illetve az északkelet- vagy délnyugat-magyarországi lepusztult vidéké, vagy Nyugat- és Kelet-Németországé. Kelet-Magyarország, Kelet-Lengyelország, Kelet-Németország, Kelet-Szlovákia választói úgy érzik, hogy se a fejlett Európához nem jutottak közelebb, se saját nagyvárosaikhoz - Budapesthez vagy Varsóhoz, Berlinhez vagy Pozsonyhoz. Az elmúlt huszonöt év nem nekik, hanem a globális, ezen belül a nyugat-európai és a budapesti elitnek kedvezett.
A fejlett, globalizációba bekötött nagyvárosok választói még több szabadságot, nyitottságot, és az európai integrációba való szorosabb bekötöttséget igényelnek, ellenben a lemaradók zárást és védelmet, nemzetállami újraelosztást, nagyobb világ/európai részesedést követelnek. Mind a fejlettek, mind a lemaradók közt vannak olyanok, akik hisznek benne, hogy jobban járnak, ha egyedül indulnak a nemzetek és nemzetállamok versenyében. Így a katalán nacionalisták bíznak abban, hogy jobb helyzetbe jutnak Spanyolországon kívül, ahogy a kelet-európai magyar, lengyel nacionalisták pedig a magyar és a lengyel szuverén nemzetállammal Brüsszel nélkül szeretnének boldogulni. A kérdés az, hogy a fejlett világok igazodnak-e majd a fejletlenekhez, az európai föderalisták a szuverenistákhoz, Merkel és Macron, Juncker és Tusk engednek-e Orbánnak és Kaczyńskinak, Maynek és Babišnak, vagy megfordítva. A középre tartó, EU-párti Németország és Franciaország fogja vissza magát Magyarország, Lengyelország, Csehország, vagy éppen Nagy-Britannia miatt, vagy az utóbbiak kényszerülnek részt venni a német, francia és európai közös tervekben?
Új vörös vonalak
A világ nagy választásai lényegében lezajlottak Amerikától Kínáig, Franciaországtól Nagy-Britanniáig, Németországtól Japánig. Hszi Csin-ping, Emmanuel Macron, Abe Sinzó erős, Angela Merkel közepesen erős, Donald Trump és Theresa May gyenge politikai felhatalmazást kaptak. Ha 2014 előtt a nemzetgazdaságok és régiók gazdasági versenye, az államok és integrációk gazdasági válságkezelő képessége állt az első helyen, ma az államok és szövetségeseik biztonsági kérdései. Az egyes amerikai, európai, ázsiai, afrikai országokat aszerint rangsorolják, hogy milyen előnyeik és hátrányaik vannak biztonsági szempontból, felelősen viselkednek vagy kockázatot jelentenek.
Az Egyesült Államok, amelynek egyedül katonai adminisztrációja működik kiszámíthatóan és hatékonyan, meghúzta a maga vörös vonalát: a NATO támogatásért cserébe nemcsak azt kell egyértelművé tennie valamennyi európai országnak - NATO-tagoknak és azon kívülieknek -, hogy a nyugati katonai szövetségi rendszerrel vannak vagy Oroszországgal, hanem a védelemhez anyagi eszközökkel és stratégiai képességekkel is hozzá kell járulniuk. Ehhez az európai nagyhatalmak azzal is csatlakoztak, hogy tervbe vették az önálló európai hadsereg felállítását. Franciaország egyedülálló katonai képessége az EU-ban önálló atomütőereje, és gyors felhasználású katonai erői; Romániáé és Lengyelországé a Patriot rakétavédelmi rendszer amerikai betelepítése; a balti államoké a cyber-háborús védelmi központ kialakítása; Magyarországnak se stratégiai képessége, se megfelelő költségvetési hozzájárulása, ugyanakkor felette az oroszokkal való együttműködés fekete fellege. Ha egy európai ország gyanúba kerül, hogy az orosz katonai, titkosszolgálati erőkkel összejátszik, vagy azok behatoltak a biztonsági rendszereibe, azt az országot biztonsági kockázatnak tekintik, és előbb vagy utóbb a vörös vonalon kívülre helyezik.
A második vörös vonalat a terrorizmus elleni harcban húzták meg. Október 18-án ugyanazon a napon terjeszti elő a francia elnök és az EU-biztos az EU terrorizmus-ellenes stratégiáját, majd másnap a brit MI5 igazgatója jelenik meg a nyilvánosság előtt, hogy a brit stratégiáról beszéljen. Mindhárom stratégiában közös, hogy miközben erős biztonsági lépések bevezetését javasolják, vörös vonalat húznak a terrorizmus és a menekült/migráns kérdés közé. Egyikük se ejti ki a menekülthullám vagy a migráns, ne adj’ isten az iszlám terrorizmus szavakat, nincs terrorizmus elleni háború, hanem a radikalizálódás elleni programokról, az államok antiterrorista cselekvéseinek összehangolásáról, a rendőri erők megerősítéséről beszélnek, és arról a fenyegetésről, ami az ISIS iraki és szíriai legyőzése után Európára hárul. Kétségtelen, hogy ma Európában nem a migráns-kérdésnél húzzák meg a vörös vonalat, mert itt közeledtek az álláspontok: nincs Willkommen-politika, van menekült-kvóta és külső határ. Európa külső határainak védelméről már korábban megszületett a megállapodás: Európát az EU-n kívüli országokban kell megvédeni. Az EU-Törökország szerződéssel, amely elreteszeli a keleti beáramlás útját, illetve a Németország által kezdeményezett, négy észak-afrikai országgal való megállapodással, valamint a Franciaország közvetítette líbiai békekezdeményezéssel a déli beáramlás útjának elzárását, ez történik.
A menekült-ügyben jelentős változást kell hoznia Rakka és Moszul elfoglalása, az ISIS területi összeomlása után annak, hogy belátható rövid időn belül bejelentik az iraki és a szíriai háborúk végét, az országokat biztonságosnak ismerik el, így megkezdődik a menekültek visszatelepítése. Az Európai Unió, amelynek eddigi erőfeszítései a háborús övezetek melletti országok menekülttáborainak finanszírozására irányultak, a hazatelepítésre, illetve Szíria és Irak újjáépítésére fog forrásokat teremteni. Az észak-afrikai - valószínűleg átmeneti - béke idején, amikor helyreállnak a puffer-államok Európa és Afrika között, az EU levonja a menekülthullám tapasztalatait, és bizonyosan kialakítja a védelemnek és a befogadásnak azt az érzékeny egyensúlyát, amellyel szabályozza a migránsok áramlását, illetve meghozza azokat a fejlesztéspolitikai döntéseket, amelyek a fekete-afrikai államokban részben-egészben megkötik a munkaerőt.
Ha Timmermans és Macron vonala győzedelmeskedik az EU-n belül, akkor vörös vonal lesz a liberális demokráciák és az illiberálisok, a jogállamok és a roncsolt jogi rendszerek között. Akkor számon kérik a demokrácia- és az emberi jogi kritériumokat az államokon és szankciókat találnak ki e kritériumok védelmére. Ehhez járul ma a nemzeti kisebbségekhez való viszony kérdése, ahol egyértelművé vált, hogy az EU és nagyhatalmai nem támogatják a nemzeti kiválásokat, cserébe viszont arra ösztönzik a központosított nemzetállamokat, hogy adjanak több autonómiát, menjenek a német típusú föderáció irányába, ezzel csökkentve a feszültséget. A katalán, a skót, az északír, a lombard ügyek mind-mind közvetlen összefüggésbe kerültek az EU elmélyítésével - a Magba csak az kerülhet, aki képes nemzetiségi kérdéseit békés megállapodásokkal rendezni. Ez új megvilágításba helyezi a határon túli magyarok ügyeit, akiknek alapvető érdekévé válik az európai föderalizálás a nemzetállamok Európájával szemben.
A karaván halad
Vastag vörös vonal van az európai folyamat elmélyítői, az integráció hívei és a nemzetállamok Európája híveinek, a szuverenista különállók között. Bizonyos, hogy vannak hangsúlyeltolódások Macron, Merkel és Juncker álláspontjai között, de a fő irány közös: önkiválasztási mechanizmussal az országoknak csatlakozniuk kell a közös biztonság-, menekült-, monetáris-, fiskális-, kereskedelmi és szolgáltatáspolitikához. „A kutya ugat, a karaván halad”, ezt üzente a Mag-Európa Macron, Juncker, Timmermans, Merkel és Schäuble szájával, amit nemcsak a dél-európai országok politikai elitjei fogtak fel Portugáliától Görögországig, hanem Szlovákia és Ausztria is. Október 23-án Kiska államelnök, Danko parlamenti elnök, Fico miniszterelnök találkoztak a pozsonyi várban, hogy kinyilatkoztassák: az EU-nak és a NATO-nak nincs alternatívája. És a közös sajtóértekezleten Fico nemcsak azt mondta ki, hogy „úgy tűnik Szlovákia kezd pro-európai szigetté válni a közép-európai térségben”, hanem ezt is: „Szlovákia érdekében előnyben részesítjük az unió összes tagországának közös előre lépését. Ezt közösen akarjuk elérni a szomszédos országokkal, mindenekelőtt a visegrádi négyekkel… Ugyanakkor készen állunk arra is, hogy amennyiben a tagállamok egy csoportja gyorsabban fog előre haladni az integráció bizonyos területein, részesei legyünk ennek a folyamatnak, részesei legyünk ennek a magnak.” Kurz néppárti kancellárjelölt kimondta, hogy a Szabadság Párttal a koalíciós tárgyalások vörös vonala: Európa-, integráció-hívőnek kell lenni. Ausztria is be akar kerülni a Magba.
Lengyelország, Magyarország, Csehország, ahogy Nagy-Britannia is, még dönthetnek: teljesen vagy részlegesen kívül maradnak. Tovább ugatnak az elhaladó karaván után. Vagy megpróbálnak átkelni az Elbán.
