Felbukkantak hát azok, akik marhára unják már a szexuális zaklatási ügyeket. A lincshangulatot. Akik szerint túlspannolták az egészet. S miközben együtt érezve, mélyen tiszteletben tartják minden megszólaló fájdalmas, traumatikus emlékeit, szólniuk muszáj a főrendező személyes életútjának másik aspektusáról, az értékteremtő oldalról, a művészemberről is. Függetlenül minden egyébtől az Örökkévaló előtt mondják, Marton László sokuknak munkát adott, sokakat bújtatott a Kádár-rendszerben. Jó igazgató volt, a jó színészek mind szerették, ha Ő valami rosszat tett – lehet, de az más kérdés –, az sem tiporhatja sárba egy 75 éves nagy színházi ember életének minden eredményét. Makulátlan férfi. Sőt, Isten bocsássa meg, ha ezt a Sárosdi Lilla hallja, de egy úriember. A művészvilág meg már csak ilyen. A testi közelség, a nagy egyéniségek kisugárzása. De csak nem hiszitek, hogy bármelyik munkahelyen vagy csapatépítő tréningen a főnök nem dugja halálra a beosztottjait? Aki nem alkalmazkodik, az bizony búcsút mondhat a munkájának, az álmainak. Ez van, elég volt hát.
Pihenőre is térnénk, de itt van a színház megkésett közleménye és Eszenyi Enikő igazgató személyes levele a hűséges bérleteseknek. Azt írja: „A Vígszínház társulata ebben a különösen feszült érzelmekkel teli helyzetben is mindent megtesz azért, hogy magas művészi színvonalú előadásokat tarthasson mindhárom játszóhelyén.” Az ügyeket marhára unókkal szemben nem azon kezdünk töprengeni hát, hogyan mászik ki ebből a főrendező, hanem hogy mi lesz az Intézménnyel, amelyet máris a korábban hiába ostromolt liberális fellegvár romjainak látnak az árok túlsó feléről. Ahová a Hamlet helyett hamarosan beköltözhet valami vizesnyolcas bohózat. Mi lesz a hűséges bérletesekkel? Azokkal, akiknek forog a gyomruk, mert úgy gondolják, ha a liberális fellegvár lakói és a mezsgyén élő bejárói nem akarják kimosni a saját szennyesüket, akkor csak az erkölcsi sámli magasából üvölthetik le a fejét a vak komondor gazdájának. És mi lesz azokkal, akik félrecsapva a való erkölcsöt, csak egy színdarab katarzisára vágytak? Milyen az a katarzis, amely inkább hisz a rendes emberekben – nemzetvédő kormányfőkben és ügyintézőkben -, semmint az intézményekben, törvényekben, magán- és közerkölcsben - és nem a szokásjogban? Most éppen abban a szokásjogban, amelyben egy autózás következménye akár az erőszakos nemi aktus is lehet.
A megmondóembereket hallgatva, a végén még Sárosdi Lilla mehet kötelet keresni. Viheti magával az őszintéket, a szókimondókat, a férjét, Schilling Árpád amúgy kiváló rendezőt is, és akkor legalább egy "nemzetbiztonsági kockázattal" is kevesebb lesz errefelé. Bennünket meg legfeljebb elbújtat majd a rendszer kijelölt pókhálós zugában valami kiváló ember. Még jó, hogy A vadkacsa bemutatója elmarad. Mert milyen katarzis volna, ha így, túlspannolva kellene szembesülnünk azzal, szükség van-e a megtisztító igazságra ahhoz, hogy élni tudjunk. Hogy "az élet nem is volna rossz, csak a sok féleszű világboldogító hagyná békén a szegény embert, és ne folyton rajtunk akarnák behajtani az eszményeiket".