Új dimenzióba került a futball huszonegyedik századi magyar válfajának tálalása, mert akadt olyan fórum, amely úgy lelkesedett a legutóbbi NB I-es forduló nézőátlagától, hogy buzgón összeadta az egyaránt a Nagyerdei stadionban rendezett Debrecen–Szombathely és Diósgyőr–Honvéd meccs látogatottsági adatát. Csakhogy a műsort azzal hirdették a hajdú-bihari városban: „Egy mérkőzés normál jegyárával két találkozót nézhetnek meg a labdarúgást kedvelők. Egyet fizet, kettőt kap!”
Így ment ki 6025 néző.
A dupla mérkőzésre. Még véletlenül sem írnám, hogy a kettős rangadóra. Voltak ugyan, akik ezt a kifejezést hangoztatták, de ezúttal is kiderült: attól, hogy akadnak szekértolók, még nem feltétlenül megy a szekér. Az is világos: akár napestig lehet sulykolni a régi szókapcsolatot, az osztályon aluli focika a szajkózástól nem válik rangot adóvá. Ahogyan a német U17-es válogatott sem lesz ócska jöttmentekből álló banda, amiért Elias Abouchabaka, Noah Awuku, Yann Bisseck, Sahverdi Cetin, Jessic Ngankam, Josha Vagnoman, John Yeboah is szerepel benne. Igaz, a csapat a negyeddöntőnél nem jutott tovább a korosztályos világbajnokságon, miután a legjobb nyolc között 2-1-re kikapott a braziloktól, ám nem minden német együttes számára kötelező a vb-n elért 7-1 a szambafutball képviselőivel szemben.
Visszatérve a hazai frazeológiához, azzal már csak azért is vigyázni kellene, mert a kettős derbit kerek harminc esztendeje a miatt szüntették be, hogy az Újpest–Honvéd (2:1), FTC–Vasas (3:1) programra már csupán 25 ezren voltak kíváncsiak 1987-ben. Azt azért megemlítem, hogy a Népstadion hajdani búcsúfellépői között olyan játékosok voltak, mint Andrusch, Szendrei, Zsiborás, Sallai Sándor, Pintér, Csuhay, Kardos, Kozma, Komjáti, Détári, Bodonyi, Dajka, Kovács Kálmán. A legdiszkrétebb megfogalmazással sem a mai szint... Még az is felmerülhet, hogy nem ugyanaz a sportág. De már azok a labdarúgók is csak harmad házat vonzottak, igaz, több mint négyszer annyi nézőt csaltak ki a tribünökre, mint napjaink egy helyben álló menői Debrecenben. Viszont valaha senki sem gondolt „mesebeli” nézőszámnövelésre: a meccsek iránti általános érdeklődést nem emelték a 25 ezres közönség megkétszerezésével. Így a közzé tett statisztika szerint abban a fordulóban a mérkőzéseket átlagban mindössze 8062-en látták...
Kétszer harminc esztendeje még nem kellett szűkíteni a Népstadion repertoárján. Ötvenhétben a címvédő Vasas már bejutott a Közép-európai Kupa döntőjébe, de nem tudta, újra a bécsi Rapiddal találkozik-e a KK-csúcson – miként 1956-ban, a nevezetes 9:2 alkalmával – vagy a Vojvodina lesz-e a vetélytársa. A dilemma azért állt fenn, mert az osztrák csapat nem akart kiállni az újvidékiek elleni harmadik mérkőzésre, mivel azt Belgrádban rendezték volna, s a Vojvodina kegyelmet nem kérő és nem adó játékosait úgy emlegették a császárvárosban, mint „balkáni vadembereket”. A KK-bizottság tagjai csütörtöki napon hirdettek verdiktet a különös ügyben, és a döntő első mérkőzését az azt követő vasárnapra tűzték ki. Mivel a meggyőzhetetlen Rapid tényleg visszalépett, a Vasas–Vojvodina meccs jegyeit pénteken kezdték árusítani. Negyvennyolc óra leforgása alatt mind a 89 ezer kibocsátott belépő elkelt, majd vasárnap forgalomba hoztak még további háromezret. A már akkor is létező mobil lelátók kihelyezése nyomán a Népstadionban 92 ezer drukker láthatta a piros-kék együttes fényes 4:0-ás diadalát.
Amúgy nem puszta szólómeccs volt az. Előtte rendezték a Budapest–Győr-Sopron ifjúsági találkozót. Ha hinni lehet a beszámolóknak, már azt is 80 ezren nézték.Magam mindenesetre jobban bízom a hajdani számlálókban, mint a mostani kis forgalmat nagy elszántsággal „gyarapítókban”. Nagyjából annyival, amennyivel a jelen bármely itthoni garnitúrájánál többre értékelem a Kovalik – Kárpáti, Teleki, Sárosi – Szilágyi II, Berendy – Raduly, Csordás, Szilágyi I, Bundzsák, Lenkei tizenegyet.
Pardon. Az egybevetésért a régiek szíves elnézését kérem.