Két élemedett korú férfi találkozott a közelmúltban egy meglehetősen földúlt manhattani dolgozószobában. Az íróasztalon költői rendetlenségben elhányt kéziratpapírok mintegy jelezték, hogy itt valaha szorgalmas munka folyt. Amikor még Philip Rothot nem gyötörték a hátfájdalmak, amelyek abbahagyatták vele a regényírást, abban az időben úgy átlag kétévenként új kötetet küldött a világ könyvkereskedéseinek a polcaira. Az Egyesült Államok egyik legismertebb, egyik legdíjazottabb írója volt, több Pulitzer elismeréssel, sok vélekedés szerint hamarosan kinézett neki az irodalmi Nobel-díj is. Minden kultúrnyelven olvasták, magyarul is tucatnyi remekművét, amelyek közül az egyik első az Isten veled, Kolumbusz volt. Aztán jött a betegség, meghalt a felesége, magára maradt.
Ezt a szomorú magányt akarta megtörni régi barátja, az ugyancsak alkotó, történetíró, kutató Mark Weitzmann, a houstoni Holokauszt Központ vezetője. Fölkerekedett, megjelent az árva manhattani otthonban, mert már régen beszélgettek, igen sok a közös témájuk. Fölidézni a hajdani teremtő életet, hangulatukat, a szellemiségüket, az emlékeiket. És szólni akart a jelenről, mert igaz, Roth állapota miatt nem ír, de töpreng tovább, éberen figyelemmel kíséri korát, közel a kilencedik évtizedéhez is mindenről megvan a véleménye. Arról is, hogy a sors kegye kit juttatott be a Fehér Házba, miként szemléli kelekótya tetteit a világ. Szavakban így jutottak el a végén Trump egyik elődjéhez: nem egy politikushoz, hanem a húszas évek végének óceánt átrepülő kalandorához. Weitzmann említette, hogy a pilóta, akárcsak a mai elnök, megveszekedett fajüldöző volt, a fehér „felsőbbség” hirdetője. Charles Lindbergh és Trump, vetette közbe az író, két külön világ! A pilóta Trumphoz képest szellemi Einstein volt. A mai elnök szerinte egy „nagy senki”. Egy gazfickó. Roth ezt a kifejezést használta: egy szörnyeteg. Ami ma amerikai földön megesik, egyszerre tragikus és szörnyű. Tragikus, mert tönkreteheti a példátlan gazdagságot. Szörnyű, mert a glóbuszt háborúk felé hajszolhatja. Az ország két ízben szavazott többséget Obamának, a művelt, kulturált államférfinak, míg Trump „közönséges ellenforradalmár”. Lindberghnek makacs jobboldalisága ellenére is volt meggyőződése. Trumpnak ilyenje egyáltalán nincs. Mellesleg ez az oka annak, hogy manapság minden beláthatatlan, kifürkészhetetlen, kétségbe ejtőn bizonytalan.
A baráti beszélgetés tartalma, noha zártkörű volt, nem a világnak szánt, mégis igen hamar bejárta az öt kontinenst. Elvitte a hírét annak, hogy abban a kormányépületben, ahol minden nap alapvetően fontos kérdésekben döntenek, néha csakugyan országok, népek sorsáról is, milyen földhözragadt a gondolkodás, a fantázia mennyire mellőzött, nincs jelen. Színvonal? Ezt a mércét Philip Roth visszavonult író és gondolkodó szerint ott úgyszólván nem ismerik. Száműzték, egyelőre legalább négy évre.
Van ennél tragikusabb és szörnyűbb állapot?
