Bravúrdarab a 39 lépcsőfok, krimi, kémhistória, számtalan abszurditás, csipetnyi horror, filmes és színházi eszközök és a képregények látványvilága keveredik benne, üldözéses akciójelenetekkel. Realitás elegyedik abszurdummal. Halmozódnak, egymásra torlódnak a képtelen szituációk a Játékszínben. Néhány másodpercenként durran egy-egy poén, becsülettel nevet, sőt, röhög a közönség, amúgy mellesleg ártatlan embert üldöznek.
Alfred Hitchcock hasonló című filmje és John Buchan regénye nyomán Patrick Barlow 2005-ben írta a színpadi változatot, jókora sikert aratva világszerte. Kilúgozta Hitchcock művéből egyik legfontosabb alkotóelemét, a szorongató félelmet. A temérdek feszült csendet, a valóban hátborzongató nézéseket, és annak az iszonyatát, hogy tényleg egy teljesen ártatlan embert üldöznek. Az 1935-ben készült film halhatatlanná lett rendezője áttételesen már a terjeszkedő fasizmus rémségéről is beszélt. Közeliket adott elborzadt arcokról, megrettent tekintetekről. Jól vasalt, jól szituált, álságos főkolompost mutatott, aki kiválóan körbebástyázza magát. Nevezhetnénk az aljasság professzorának is: sima képű, elvetemült, nyugodt lélekkel lő ártatlanra és neki áll a világ.
A mester profi filmjében ott van az aggodalom a meglehetősen rossz irányba haladó világ, és a benne mindinkább kiszolgáltatott ember sorsa iránt. Barlow viszont fifikás ötletpetárdákkal teletűzdelt virtuóz bohózatot, színészi jutalomjátékot rittyentett ebből, a társadalmi közlendőt némiképp érzékeltetve, de azért jócskán háttérbe tolva, abszolút előtérbe helyezve a szórakoztatást. A nagy bravúr, hogy mindössze négy színész formálja meg valamennyi szerepet. Csak Lengyel Tamás, aki a főhőst, a jól szituált, jó megjelenésű, elegánsan öltönyös agglegényt adja, alakít egy szerepet. Lévay Viktória három nő bőrébe bújik. Nagy Sándor és Szirtes Balázs viszont már 26 különböző karaktert domborítanak. Természetesen a jelmeztervező, Bujdosó Nóra leleményes és hathatós segítségével, és az öltöztetők villámgyors, áldozatos munkájával. Az átlagosnál jóval jelentősebb számú a háttérszemélyzet, akik az öltöztetéseket, a pergő színváltoztatásokat lebonyolítják, és a produkció végén ők is méltán hajolnak meg.
Horgas Ádám pár éve kiadós sikerrel rendezte meg a darabot a Pécsi Nemzeti Színházban. A Játékszínben pedig az ott szokásosnál komolyabb darabokkal, a Virágot Algernonnak és az Életrevalóknak a színrevitelével tűnt ki. Bár viszonylag könnyen csúszóan, némiképp bulvárba csomagoltan, de jó színészi játékkal, színvonalas produkcióban jeleníti meg bennük a kiszolgáltatottságot, a másságot, és azt, ahogyan a környezet erre reagál. Ezekben az előadásokban a mélység libikókázik a könnyedséggel. A 39 lépcsőfokban a szórakoztató jelleg kerekedik felül, némi rejtett, olykor igencsak becsomagolt közlendővel.
A darabot nálunk alighanem először, Méhes László rendezésében, a Madách Színház vitte sikerre. A hosszú sikerszéria, különösebb kockázat nélkül ezúttal is megjósolható. Horgas már a pécsi verzióban is sok filmes elemet, videóanimációt használt, saját maga által tervezve, a sejtelmesen ironikus zenéért, a rajzfilmekhez illő groteszk zörejekért most is ő a felelős.
Az előadás rögtön úgy kezdődik, hogy előttünk állnak a színészek és egy rendőr éppen rálő a menekülő agglegényre. A golyó repülését kivetítve és lelassítva látjuk, megszemlélhetjük, ahogyan egyre csak halad és halad a férfi felé, aki elugrik előle, így a mögötte lévő hekus kerül az útjába, aki éles fintorra húzza a száját, azt kiabálja, hogy „Miért pont én?!”, és elterül. Pillanatig se vesszük a lelkünkre a sorsát, hiszen rögtön megérezzük az előadás alaphangulatát, amit ugyan krimi-vígjátéknak neveznek, de valójában üldözéses bohózat.
A történet szerint dulakodás támad egy műsoros éjszakai lokálban, ahol a fess agglegény is jelen van, és segít kimenekíteni egy csinos nőt, aki megkéri, vigye őt fel a lakására, mert üldözik, életveszélyben van. Különös kémhistóriát mesél el egy kémszervezet főnökéről, a Skóciában székelő sajátos professzorról, akinek egyik kezéről hiányzik a középső ujja. Azt is megtudjuk, hogy a kémszervezet neve a címadó 39 lépcsőfok. A férfi egy kukkot sem hisz az egészből. De aztán a nő hamarosan a hátában késsel jelenik meg, így kénytelen mégis hinni, meg álruhában menekülni, mert az ablakon keresztül látja, hogy rá is les két pacák, meg azért is, mert nyilván őt gyanúsítják majd a lakásában elkövetett gyilkossággal, hiszen éppen otthon is volt. És persze tényleg őt gyanúsítják, ekkor kezdődik a hosszas üldözés.
A vonat tetején való fantáziadús, heves hajsza, amit nagy vehemenciával két ládán valósítanak meg a színészek, az előadás egyik csúcspontja. A helyszíneket a háttérben, vetített formában látjuk, a Horgas Péter által tervezett valós díszletek a lehető legminimálisabbak, székek, asztalok, hogy minél nagyobb mozgástere legyen a színészeknek, akik persze fölöttébb élvezik ezt az egészet, hiszen az ő jutalomjátékuk. Behancúrozzák a színpadot. Időnként olyanok, mint a rakoncátlan, kissé megkergült gyerekek, akik totálisan belefelejtkeznek a játékba, képtelenebbnél képtelenebb marhaságokat eszelnek ki, és szétröhögik az agyukat, nem tudják abbahagyni a viháncolást. Újabb és újabb, karikatúraszerű alakként hirtelen előbukkanni a nézők előtt, rendkívül hálás feladat. Olykor elég ehhez egy sapka fel- vagy levétele, máskor teljes gúnyát kell cserélni, és azzal is lehet ámulatot kiváltani, hogy ez villanásnyi idő alatt történik. Szóval a produkció bravúrária, négy színészre komponálva, jól összehangolva. Valljuk be, időnként se füle, se farka. Hitchcock sokkal fajsúlyosabb. Ez pedig egy fölöttébb kellemes, üde, friss, szórakoztató előadás, amin jókat lehet nevetni, és ha valaki nagyon akar, még egy kicsit el is gondolkozhat rajta.
