Az öngondoskodásról szóló konferenciákon rendre megróják a fiatalokat és a középkorúakat, miért nem gondoskodnak előre későbbi éveikre. Vagy - ahogy mifelénk divatos - nyugdíj-megtakarításaikat miért egy összegben veszik fel, ahelyett, hogy életük végéig, demográfiai útjuk zárásáig járadékra váltanák. Ahogy például az Egyesült Államokban bevett gyakorlat, jelzáloglevelet ajándékoznak nászajándékul az ifjú párnak, akik házasságuk időtartama alatt havonta felveszik az aktuális fix hozamot. A válasz egyértelmű és (részben) elfogadható: a magyaroknak, beleértve az iskolázottabbakat is, nincs és nem is lehet olyan jövőképük, amely reálisan előrevetítené időskori költségeiket és annak várható finanszírozási módját.
Már csak azért sem lehet a ma emberein elverni a port, mert racionálisan gondolkodnak, előrelátásuknak határai vannak, vagy ahogy az úgynevezett viselkedési közgazdaságtan (behavioural economics) képviselői nem egyszer megfogalmazták: az emberi racionalitás korlátos. Ezért a felismerésért kapta Richard H. Thaler, a nálunk is otthonosan mozgó, amerikai professzor az idei közgazdasági Nobel-emlékdíjat. Kissé megkésve ugyan, hiszen a hasonlóan kiemelkedő Daniel Kahneman teljesítményét már 15 évvel ezelőtt elismerték a díjjal, persze kitüntetésének jogosságát, és tudományos eredményének hasznosságát senki sem vitatta. Ez utóbbi megállapítás a közgazdasági Nobel-emlékdíjaknál korántsem felesleges, hiszen a gazdasági világválság bebizonyította, az utóbbi évtizedekben számos olyan tudományosnak hitt teóriát jutalmaztak, amelyek létjogosultságát nem igazolta az élet (jó esetben nem mondott ellent a tapasztalatnak). Ez persze mit sem zavarja a díjazottakat abban, hogy elveiket továbbra is mint hiteleset terjesszék.
A közgazdaságtant sokan viszonylag fiatal tudománynak tekintik, nem ritka tévedéseit és túlkapásait is ennek a számlájára írják. Pedig ez az ifjú már meglehetősen koros, hiszen, ha csak a hazai felsőoktatási múltját nézzük, azzal szembesülhetünk, hogy már 1763-ban megalapították a Pozsony megyei Szencen a Collegium Oeconomicumot. Vagyis a közgazdaságtan egyes, orákulumnak tekintett szereplőinek álláspontját korántsem tekinthetjük a diszciplina gyermekbetegségének. (A félreértések elkerülése végett: Matolcsy György jegybankelnök minden elődjével szembemenő, unortodox tanait, amelyek terjesztését állami pénzekből gründolt alapítványok, önálló egyetem, tanszékek és doktori iskola szolgálja, egyáltalán nem soroljuk a tudomány körébe.)
Ahhoz, hogy Richard H. Thaler és tudóstársai a közgazdaság-tudomány által járt utat kiszélesítsék, elengedhetetlenül szükséges volt meghatározó szellemiségű elődeik - köztük filozófusok, pszichológusok - eredményeire. A II. világháborút követő évtizedek során a természettudományok és a társadalomtudományok eredményeit felhasználva, a közgazdászok is kísérletet tettek arra, hogy megalkossák a maguk emberképét, a "homo economicus"-t. Azt a modellt, amelyben már nem csak a makro- és a mikrogazdasági, valamint a pénz- és tőkepiaci folyamatokat strukturálják, és öntik képletekbe, hanem kísérletet tesznek arra is, hogy a döntéshozó embert megformálják, a várható kilátásokkal egyetemben, a természettudományi törvények logikáját követve. (Aligha véletlen, hogy nem csak a biztosítótársaságok, de a befektetési bankok is a kockázatkezelési üzletág vezetésére gyakran fizikust-matematikust alkalmaznak.)
Richard H. Thaler ugyanakkor azt állítja, hogy az emberek alig-alig hoznak racionális döntéseket, ha például a jövőt meghatározó befektetéseikről van szó. Magyarországon gyakran hivatkoznak arra - nem minden alap nélkül -, hogy a lakosság pénzügyi kultúrája messze van a kívánatostól, s ez számukra jelentős veszteséget okoz. Csekély vigasz, hogy a viláig boldogabb felén sincs ez másképp. A díjazottnak is éppen ez szúrt szemet. A már említett nyugdíjcélú megatakarításoknál - és most tekintsünk el a teóriáját egyébként ugyancsak igazoló, hazai tapasztalatoktól - azt tapasztalta, hogy az emberek a hosszú távú gondolkodás helyett a jelenbeli állapotokat évtizedekre előrevetítő döntéseket hoznak. Figyelmen kívül hagyják azt a figyelmeztetést, hogy a múltbéli hozamok korántsem jelentenek garanciát a jövőbeli eredményességre. És ez nem csak a negatív történésekre vonatkozik. Gondoljunk csak arra, hogy az Orbán-kormány azzal a hivatkozással einstandolta a magán-nyugdíjpénztári vagyont, hogy a 2010-es évtized elején alacsony hozamot értek el. Szándékosan megfeledkeztek arról, hogy a döntést olyan időszakban hozták meg, amikor a pénz- és tőkepiac éppen csak kezdett felocsúdni a gazdasági világválság okozta sokkból. Azóta viszont a kormányzat ellehetetlenítési szándékaival dacoló, talpon maradt magánpénztárak teljesítménye alaposan rávert az inflációra.
Thaler egy, az Egyesült Államokban terjedő mozgalom támogatójává vált. Ennek lényege, hogy a hosszú távú megtakarításoknál a döntéseket részben kiveszik az alkalmazottak irracionális jövőképének köréből. A munkavállaló így olyan szerződést köt a munkaadójával, amelyben elfogadja, hogy jövedelmének növekedése esetén, annak egyre nagyobb mértékű hányadát utalják át a nyugdíjpénztáraknak.
Némi optimizmusra ad okot nálunk is, hogy - a Nobel-bizottság döntése előtt egy hónappal - a tudós eredményeit felismerve, a Rajk László Szakkollégium Neumann-díját Richard H. Thalernek adományozta. Aki zseniális előadást tartott a Magyar Tudományos Akadémián, és elgondolkodtató interjút is adott az egyik hazai hetilapnak.
