Ennél többet alkotó nem igazán érhet el, amit az anyám! című film rendezője most bezsebelhet, miközben az is igaz, hogy emiatt most sokan kifejezetten gyűlölik Aronofsky-t. Például a teljes amerikai moziba járó réteg, akik az úgynevezett F-t, azaz a létező legrosszabb minősítést adták a CinemaScore-on az anyám!-nak. A nézői véleményeken alapuló kutatás elvégzése után a szaklapok azt a következtetést vonták le, hogy a főszereplő Jennifer Lawrence rajongótábora nagyon nem erre számított, amit az anyám! megtekintése adott nekik. Nem mellékesen, a CinemaScore-on F besorolást olyan művek kaptak eddig, mint például Steven Soderbergh 2002-es Solarisa, Richard Kelly A doboz című sci-fi-je, William Friedkin Bogárűzője vagy az Ölni kíméletesen, Andrew Dominik erősen stilizált művész-gengszterfilmje – így az is egyértelmű, hogy nem feltétlenül a legsilányabb filmek akasztják ki a „népet”. (Igaz, azért ott van a listán a Tudom ki ölt meg című rettenetes horror Lindsay Lohannel is, szóval a rossz is lehet rossz.)
Visszatérve az anyám!-jelenséghez, a már említett Jennifer Lawrence és az európai szupersztár Javier Bardem főszereplésével készült mű világpremierje a Velencei filmfesztiválon volt szeptemberben, és a világsajtó első körben érdemben nem igazán tudott mit kezdeni a jelenséggel. Először úgy tűnt, hogy Darren Aronofsky – akit a Berkeley-n még Jacsó Miklós is tanított – zseniként kerül ki a történetből, miután például az egyik legfontosabb brit filmkritikus, Peter Bradshow, a Guardian munkatársa ötcsillagos jelenségnek nevezte a filmet, persze kiemelve, hogy az úgynevezett WTF összes stádiumán átesik az, aki beül a filmre. Ez igencsak formabontó egy szeriőz napilap esetében, hogy maga a „What the Fuck” szleng is meg tudott jelenni. Ehhez hozzájött a rendező lelkes magyarázata a sajtónak a filmben ábrázolt és alkalmazott jelenségekről: a művészi alkotásról, az anyatermészetről és a bibliai értelemben vett teremtésre átírható szimbólumrendszerről, mely ráadásul sok pontján öntörvényű. Nem mellékesen van egy réteg, akik tulajdonképpen súlyos blaszfémiának tartják Aronofsky művészi tevekénységét. A szeptember közepén tartott torontói, azaz észak-amerikai premier után már a kritikusok véleménye is megoszlott: voltak, akik az év legrosszabb filmjéről értekeztek. A kritikákat gyűjtő és elemző Rotten Tomatoes szerint a kritikusok véleménye alapján 65 százalékon áll, tehát több a lelkes elemző, mint a fanyalgó.
Mindazonáltal, egy világsztárokkal telerakott, amerikai stúdió által finanszírozott mozifilm esetében a tömegek igényei igen nagy nyomást gyakorolnak az alkotókra, kritikusokra egyaránt. Az anyám! pedig a filmtörténetben talán a legradikálisabb reakciókat váltotta ki: soha nem volt ekkora szakadék a filmkritika és a nézői vélemények között. Az F, azaz az utálat ugyanis sokkal erősebb reakció a „nem tetszik”-nél. A mozijegyért fizető emberek úgy érezték, hogy Aronofsky és csapata felrúgta az elméleti szerződést, mely szerint a film szórakoztat – minden bizonnyal egy „jó kis thrillert” vártak. Sokkolódtak, hogy művészetet kaptak. (Talán, nem véletlen, a Blade Runner 2049 is csalódást okozott az Egyesült Államokban, míg Európában szépen teljesít.) Pedig, ahogy Bradshow fogalmaz, az anyám! mindent tud, amit egy film nyújthat: fejtörést okoz, nyugtalanít, felkavar, zavarba ejt, izgalomban tart és lenyűgöz. Persze, ha látjuk, nem csak nézzük.
