Me too? Me not? Ezen rágódom napok óta. Ismerős és vadidegen emberek történeteit olvasom százával a Facebookon, némelyikbe beleborzongok, másoknál egyszerűen tovább gördítem a képernyőt. Megdöbbent ez a cunami, mintha valóban leomlott volna valami gát attól, hogy a távoli Hollywoodban egy nagyhatalmú és nagydarab pasasra több tucat nő rámutatott: ő volt az, aki kihasználta, hogy tőle függünk, ő zaklatott minket, ő kényszerített szexre, amelyet egyetlen porcikánk sem kívánt.
Me not. Nem, ilyesmi velem tényleg nem történt soha. Nem fogdostak hivatali szobák mélyén, nem hívtak szeparéba éjszaka, hogy ott beszéljük meg a szakmai előrejutásom szempontjából legfontosabb kérdéseket. Me too? De minek nevezhető, ha éveken át kényszerből együtt röhögök a többiekkel, miközben a főnököm teli szájjal mesél a hódításairól? És minek az abszurd helyzet, amely minden este megismétlődik: a főnök búcsúzáskor szertartásosan körbejár, minden férfi szerkesztőtársammal kezet fog, mellettem pedig némán ellépdel? Bunkóságnak, mondjuk. De tény, hogy a bosszúból kitalált performanszt - távozása után felállok, és mély tisztelettel kezet fogok a szomszédos kollégával - a főnök jelenlétében sosem merem előadni.
Ezek a dolgok is a női alávetettségről szólnak, de nem mérhetők azokhoz a borzalmakhoz, amelyekről most mások mesélnek. Nem említhetők egy lapon a tanárja által a szertárba citált diáklány szorongásával, aki tudja, hogy a felvételit kockáztatja, ha a csalódott férfi bosszúból rossz jegyet ad neki. Az én apró megaláztatásaim a "belefér" kategóriába tartoznak, ha mondjuk a színésznő helyzetéhez mérjük őket, aki szakmai karrierjét áldozta fel, amikor nem követte a főnökét a hálószobába.
A facebookos történetzuhatag azonban nemcsak azért megrázó, mert számtalan Weinstein-kompatibilis élmény bizonyítja, hogy a társadalomban nagyon is mélyen gyökerezik a férfi evidens felsőbbrendűsége, és pár olyan évtized, amikor szavakban mindenki az akarat szabadsága és az egyenrangúság mellett teszi le a voksát, még nem írja felül azt a degradáló gyakorlatot, amely apáink, nagyapáink korában majdhogynem természetesnek számított. (Mielőtt rávágják, hogy ez nem igaz, kérem, dúdolják végig mondjuk a G. Dénes-Bágya örökbecsűt, tudják, "Pardon! Bocsánat főnök úr!" Na ugye.)
A másik rádöbbenés, hogy a sorjázó élmények már rég nem pusztán az egzisztenciális kiszolgáltatottságot kihasználó abúzus esetei, hanem általában, a szexuális visszaéléséi. Nők és férfiak vallanak a mélyre ásott traumákról, a gyerekkori molesztálásról, a naivitásukat kihasználó felnőttekről, a párkapcsolati erőszakról. Az áradat megállíthatatlannak tűnik, és hirtelen kristálytisztán látszik: nem pusztán múltunkat, történelmi bűneinket, hanem minden rendű fájdalmainkat illetően is súlyosan kibeszéletlen terheket cipelünk mindnyájan. Az egyén is beteg, nem csak a társadalom.
A reflektorfény, akárcsak a nyilvános vallomások most bizonyára hoznak valamiféle enyhülést. Gyógyírt azonban csak a közgondolkodás átalakulása hozhatna, amire erre a felülről megszabottan kegyetlen és macsó világban aligha van esély.
