- Mikor hitte el először, hogy képes lesz énekesi karriert építeni?
- Már háromévesen készült rólam felvétel, amelyen énekelek – ráadásul jól. De azt hiszem, tizennégy éves korom körül hittem el, hogy realitása van az álmaimnak, amikor Charlotte Lehmann professzor azt mondta: van valami izgalmas ebben a hangban.
- Mit hallgat, ha egy kis megnyugvásra van szüksége?
- Az ízlésem Stevie Wondertől Schubertig terjed. Mindig hallgattam dzsesszt, de ha kedvem tartotta, Bartókot is. Sokáig énekeltem kórusban, emiatt Kodályhoz is kötődöm. Sinatra éppúgy közel áll a szívemhez, mint a romantikus repertoár.
- Hol érzi magát igazán boldognak?
- A hely mindegy, ha ott a családom. A feleségemmel nagyon boldogok vagyunk, van egy csodálatos és okos lányunk – mi kell még? Egyébként szeretek Berlinben élni. Németországban bátran kimondhatom, amit gondolok, és ez olyasfajta luxus, amit imádok. Sok országban jártam, láttam bőven ellenpéldát is.
- Turistaként is szeret utazni?
- Nagyon. Magyarországon is úgy jártam először: 1989-ben a barátaimmal elautóztunk Görögországba, én pedig szerettem volna látni Magyarországot, így a kedvemért jókora kitérővel jöttünk haza. Az egyik legkedvesebb utazási emlékeim közé tartozik ez a túra: át Jugoszlávián, aztán Debrecen, Budapest. Azok a teljesen sík, vad mezők! Hiszi vagy sem, már akkor is volt a levegőben valami nyitottság, pezsgés, és ez engem, politikailag érdeklődő fiatalt megrészegített. Sok csodálatos magyar muzsikussal és karmesterrel dolgoztam már – bármelyik ország büszke lehetne arra a rengeteg nagyszerű művészre, amennyi önöknek van!
Fotó: Harald Hoffmann
-Tudom, hogy nem ad magánórákat, de tegyük fel, hogy bekopogtatok az ön iskolájába.
- Várjon, épp pár hónapja tartottam mesterkurzust a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem néhány hallgatójának. Volt közöttük egy lenyűgözően tehetséges mezzoszoprán, akit később meg akartam keresni, de meghackelték a telefonomat, és sajnos elvesztek a kontaktjaim. Beleírná a cikkbe, hogy keresem ezt az énekesnőt?
- Még szép!
- Köszönöm. Szóval mit mondott, ön milyen szinten van?
- Szerintem bátran mondhatjuk, hogy a nullán. De lelkes vagyok!
- Sajnálom, de akkor nem tudok önnel foglalkozni. Csakis felvételi útján lehet bekerülni hozzám. Tudja, van, ami minden országban ugyanúgy megy: az állam legelőször a kultúrából és az oktatásból von el pénzt, ha gáz van. Szóval muszáj tartanom a színvonalat.
- Akkor tegyük fel, hogy elképesztően tehetséges és képzett vagyok, sőt: fel is vesznek. Mit tanítana meg elsőként?
- A helyes állást. A megfelelő légzéstechnikát. És kapna néhány régi olasz áriát, hogy fejlesszük a hangja rugalmasságát.
- És mit kellene tudnom a technikán kívül?
- Hogy az egész a szenvedélyről szól. Ez egy rengeteg munkát igénylő szakma. És, hogy az életforma miatt borzasztóan nehéz életben tartani a barátságainkat. Szólistaként utazgatni nagyon-nagyon magányos dolog.
- Most viszont nem egyedül turnézik, hanem egy dzsessztrióval. Jobb így?
- Nos, én imádok színpadon állni. Ennél csak az jobb, ha olyanokkal zenélhetek, akik nem csak kollégák, de a barátaim is. Mi nem azért álltunk össze, hogy új kocsit vehessünk, hanem mert mindannyian imádunk zenélni.
- És hogyan győzhető le a szólóénekesek magányossága?
- Fegyelmezettnek kell lenni. Nagyon fegyelmezettnek. De ez a világ legcsodálatosabb foglalkozása. Mi lehet szebb, mint boldog emberek előtt állni esténként? Sokkal jobb, mint, mondjuk, államelnöknek lenni.
