Azt hiszem, Orbánék nagy stratégiája nem is az egész pályás letámadással kombinált agymosás, hanem az, hogy az idő nekik dolgozik. Végtére is az ember legalapvetőbb tulajdonsága, hogy lényegében bármihez képes hozzászokni. A felszínen csapkodnak, hőzöngenek, teátrális komédiát játszanak, a mélyben meg folyik a kőkemény munka. Ami ott zajlik, azt eszükbe se jut magyarázni, megindokolni, az esetleges támadásokra pedig rá se rántanak, és ez bejön: egy idő után minden téma elkopik, a közönség egyszerűen beleun. Lehet menni tovább.
Az új Alaptörvény elfogadásakor a sokk erejével érte a nagyérdeműt, hogy Makovecz Imre szűkebb baráti köre köztestületi rangra emelkedik. Ma viszont, amikor ez a vacsorázótársaság már élet és halál ura a kultúrában, az embernek szinte emlékeztetnie kell magát, hogy is volt mondjuk nyolc éve, amikor még nem létezett Magyar Művészeti Akadémia. Amikor a szellemi teljesítmény elismerése volt az akadémikussá választás, és nem lojalitást vásárolt az állam havi fixért. Amikor még nem vándorolt a kultúrára fordított adóforintok zöme és egy páratlanul értékes ingatlanvagyon egy bizonytalan legitimációjú egylethez, amelynek ráadásul láthatóan nincs más ambíciója ezzel az egésszel, csak ellenni, mint körtebefőtt a stelázsin.
Mindennek fényében legalábbis abszurd helyzet, hogy most azon izgulunk, kit választanak ma az MMA elnökévé. Mert bár a rendszer felállt, és egy magyar művész az elkövetkező években is legfeljebb abból választhat, hogy kollaborál vagy felkopik az álla, az például nagyon nem mindegy, hogy az Akadémia alá besöpört Nemzeti Kulturális Alap pénzéből ki részesedhet. Ez az évi tízmilliárd forint hosszú idő óta a magyar irodalom, folyóiratkiadás, alternatív művészet és örökségvédelem lélegeztetőgépe: az új elnök szakmai tisztességén múlik, hogy pártos kifizetőhely lesz-e, mint az akadémia, vagy megőrizhet/visszaszerezhet valamit abból a szellemi önállóságból, amelynek érvényre juttatására huszonnégy éve - jegyezzük meg: Fekete György vezetésével - megalapították.
