Államférfiak, felelős és felelőtlen állambölcsek ajakáról sokszor hallottuk az igét, amely a sajtószabadság egyetlen korlátját állítja föl: — hazudni nem szabad. Szép, valóban bölcs és igazán egybefoglaló tömör meghatározása ez a leírt gondolat szabadságának és sérthetetlenségének, mert ha volna kormányzat és bírói gyakorlat, amely a sajtószabadságot akarná, merné így kezelni, akkor — ez a fölfogásunk — hamarosan kialakulna egy tisztább közélet, egészségesebb közvélemény és egy olyan újságírói gyakorlat, amely ellen fölösleges volna hadakozni a hatalom kezelőinek.
A sajtószabadságnak azonban — sajnos — nem ez az egyetlen korlátja van, hanem ezernyi-ezer, aszerint, hogy melyik osztálynak, melyik pártnak, melyik társadalmi és politikai irányzatnak van kezében a hatalom gyeplője, mert mindegyiknek az a törekvése, hogy a sajtó, ez a hetedik nagyhatalom, az ő érdekeit szolgálja és amelyik nem ezt teszi, annak kevesebb legyen a szabadsága, több a korlátozottsága, erőtlenebb a szava, mint azé a sajtóé, amely a hatalomkezelők szolgálatában áll.
Nálunk, Magyarországon, a gyakorlati élet, a történelmi események eléggé beiskoláztak bennünket arra, hogy tudjunk disztingválni igazi és látszat sajtószabadság között, hogy tudjuk értékelni a valódi szabadságot és a kényszerhelyzetet és hogy el tudjuk bírálni, mit jelent az, hogy a sajtónak parancsszóra kell közvéleményt csinálnia, elvtelenül, meggyőződés nélkül tölteni meg a hasábokat — az olvasóközönség elbódítására.
A diktatúra fanatikusai adták erre a legnagyobb leckét, de az eszme, gondolat és előtanulmány nem volt a sajátjuk, ők is tanultak a hatalom mindenkori kezelőitől, sőt csak folytatták és talán erőteljesebben alkalmazták azt a gyakorlatot, amelyet a polgári osztályuralom honosított meg az egész világon és emelt a tökéletesség magaslatára — a háború alkalmára alkotott kivételes törvényekben, a háborús cenzúrában.
Aki mint igazi újságíró és mint gondolkodó újságolvasó, végigélte ezt a korszakot, a háború megindulásától egészen a mai napig, undorodva gondol arra az undorító szellemi és lelki rabságra, amelyet a béklyóba vert gondolat- és írásszabadság jelentenek íróra és olvasóra egyaránt. Ennek a korszaknak és általában a gondolat- és sajtószabadság állandó korlátozottságának virító vadvirágai azok az állapotok, amelyek ellen a hatalom mindenkori kezelői hadakoznak, legyen bár ez a hatalom a jobb- vagy a baloldal kezében. A győzelmes ellenforradalom, a hanyatló kurzus-uralom óta, kiáltó példákat láthatott a magyar újságolvasó közönség arról, hogy míg az egyik oldalon a sajtó egyes orgánumai egészen nyíltan hirdethettek pogromokat, egészen nyíltan uszíthattak gyilkosságra is politikai ellenfeleik ellen, addig a másik oldal sajtójában védekezni sem lehetett, és míg az egyik oldal felé mindig lehunyottak voltak a szemek és süketek a fülek, addig a másik oldal felé olyan odaadó volt a figyelem, hogy egy-egy mondat, egy sor is elegendő okot adót, az elkobzásra, betiltásra, a pörbefogásra.
A kormány ma megint erélyes rendszabályokra határozta el magát a sajtó úgynevezett kilengései ellen és utasítást adott az igazság- és belügyminiszternek a legszigorúbb eljárás gyakorlására. A minisztertanács kommünikéje hangoztatja, hogy ez a szigorú eljárás egyformán szól úgy a bal-, mint a jobboldali sajtónak, a félő persze csak az, hogy balra ez az erélyesség igaz is lesz — eddig sem volt benne hiány —, jobbra pedig ezután is csak körösi szenteltvíz marad.
Ez azonban a kormány dolga. Mi nem kiáltunk ügyész és bíró után, mert a sajtószabadságot a gondolatszabadságot, az emberiség olyan közkincsének, az ország népe olyan vagyonának tekintjük, amelyhez hatalmi súllyal nem volna szabad nyúlni senkinek. A konszolidációt, az ország belső rendjét, a társadalmi békességet nem lehet a sajtó kordába fogásával biztosítani.
Népszava 1922. október 8.