A rendezvény a Blaha Lujza téren kezdődött. A félig lezárt Nagykörúton rendőri felvezetéssel vonult a tömeg a Nyugati pályaudvar felé. A demonstrálók roma, magyar, uniós és indiai zászlókat lengettek. Egyik helyen hegedű-, odébb gitárzene szólt. Rigmusokból sem volt hiány, csak néhányat idézünk: „Munkát, kenyeret!", „Szolidaritás!", „Demokráciát, jogállamot, köztársaságot!"
Szitkozódva cigányozó és mosolyogva fényképező járókelőkkel egyaránt találkoztunk. Szeretnénk hinni, hogy utóbbiak jóval többen voltak. Az ellenkező irányba menő sávból egy autós – szimpátiája jeléül – hosszan dudált. A rendőrök egy neonácinak tűnő férfit igazoltattak. A „Blaháról" több mint ötszázan indultak el, menet közben tovább nőtt a tömeg: igaz, a szervezők által bejelentett 1700 fős létszámot aligha érte el.
A Nyugati pályaudvarnál felállított színpadon Majtényi László, az Eötvös Károly Intézet elnöke is beszédet mondott. Kivételes megtiszteltetésnek minősítette, hogy felszólalhat a rendezvényen. Hangsúlyozta, hogy a roma büszkeségnek nem egyetlen napról, hanem életünk minden napjáról és percéről szólnia kell. A megalázottak és szegények iránti szolidaritás vállalása mindnyájunk közös kötelezettsége.
A pályaudvar falán szerették volna felavatni annak a Puczi Bélának (1948–2009) az emléktábláját, aki élete végén hajléktalanként tengődött a környéken. A szervezők elmondása szerint a MÁV közölte: nem járulhat hozzá az emléktábla elhelyezéséhez, mert szabályaik szerint ez csakis olyan személy esetében lehetséges, aki a vasút dolgozója volt, vagy kötődött a MÁV-hoz.
A közadakozásból elkészített emléktáblát ezért egyelőre csupán a színpadról tudták megmutatni az egybegyűlteknek. A helyszínen aláírásgyűjtés indult: romák és nem romák arra kérik Dávid Ilonát, a MÁV elnök-vezérigazgatóját, találjon módot rá, hogy az emléktáblát mégis elhelyezhessék a pályaudvar falán.
A roma büszkeség napjának szervezői „marosvásárhelyi hősnek" nevezték.
A Roma Sajtóközpont korábban így írt róla:
"Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!" – a mondat 1990 március 20-án, a marosvásárhelyi vérengzés idején hangzott el, amikor a város magyar lakosságát a környező falvakból érkező cigányok védték meg a lincselni készülő román tömegektől. Puczi Béla egyike volt annak a hat embernek – hárman közülük romák –, akit az összecsapások után őrizetbe vettek a román hatóságok. Puczi Bélát kilenc hónapig tartó előzetes letartóztatás után utcai huliganizmus vádjával több mint másfél év börtönbüntetésre ítélték: „Hatunk közül az egyikünket addig verték, amíg belehalt". A börtöntől és a megtorlástól félve Magyarországra menekült, remélve, hogy itt befogadják, „hiszen magyar". Majdnem tíz évbe telt, mire politikai menekült státuszt kapott. Időközben megjárta a bicskei menekülttábort és Franciaországot, ahol vasútállomásokon, majd a lakókocsikból álló roma karavántelepek egyikén élt.
Sorsa soha nem rendeződött. Húsz év küzdelem, keserűség és magány után egy Magyarországgal és a saját magyarságával kapcsolatban hitt mítosszal a háta mögött halt meg Budapesten: nyomorban, betegen, munka és hajlék nélkül.
