Az unalom izgalmas ábrázolása kemény dió, ennek volt nagymestere Csehov; ha kilúgozzák bölcsen ironikus humorát, veszettül fárasztóvá, terjengősen érzelgőssé is válhat a deszkákon. Hajszálpontosan el kell találni a tragédia és a komédia arányát, csakúgy, mint Thornton Wilder A mi kis városunk című színjátéka esetében, amit most a Karinthy Színház mutatott be Karinthy Márton rendezésében.
Mondhatnánk azt, hogy Wilder, aki ezen a darabján meg a Szent Lajos király hídja című megrendítő regényén kívül mással átütő világsikert nemigen aratott, nem valami fényes drámaíró. Hiszen egy narrátort tett meg drámája főszereplőjének, mint aki ügyetlenül adaptál egy regényt, s nem képes igazán párbeszédeket formálva érthetően továbbgördíteni a cselekményt. Ezért közbeiktat egy mesélőt, aki majd összeköti a különböző részeket, és elmondja, hogy köztük mi történt. Rendszerint bágyasztóvá válik az ilyen narrátor szereplése, rövid idő után már nem is emlékszik rá az ember.
De nem Wildernél, akinél ez a narrátor igazi, vérbő karakter, nem véletlen, hogy évtizedekkel ezelőttről emlékszem Mensáros Lászlóra ebben az első pillantásra hálátlan szerepben, a Várszínház előadásából. Maga volt a megtestesült bölcsesség, aki minden emberi megnyilvánulásról azon nyomban tudja, hogyan értékelje, és soha nem bántóan értékeli is. Nagyon ismeri az életet, tán ő maga a Teremtő, vagy az, aki igyekszik átlátni, némiképp elrendezni a Földön a dolgokat. Mensáros metszően okosra játszotta, kifinomultan műveltre, öltönyösen, tán mellényesen is, elegáns volt, és megkérdőjelezhetetlenül hiteles. Az összesűrített emlékezet és az elmés előrelátás keveréke. Egy értelmiségi, aki esetleg kicsit ellenzéki is, némiképp a tagadás szelleme, látja, hogy mi minden nem megy jól a világban, de a cselekvésig nem jut el, rezonőr, aki sok mindent észlel, és ki is mond, meg át is érez, de mégis örökre kívülálló marad. Ugyanakkor reflektorfénybe állít bizonyos jelenségeket, személyeket, szituációkat, és mint amikor elemlámpával hatolunk be a sötétségbe, tisztán lényeglátó, alapvetően nem bonyolult, de mégis valamennyire azért filozofikus gondolataival, jó meglátásaival, élesen megvilágítja őket.
Lengyel Ferenc nem játssza olyan professzorosan meggondoltra ezt a rendezőnek nevezett alakot, mint ahogy Mensáros tette némi távolságtartással. Az ő rendezője már-már haverkodik a közönséggel, szinte összekacsint velünk, könnyedén tréfálkozik, miközben pontosan megtudjuk tőle, hol is vagyunk. Egy álmos kisvárosban, Grover's Cornersben, 1901-ben, tehát még békeidőszakban, a véres, nagy háborúk előtt. Amikor egyik nap egy ilyen kisvárosban nagyjából olyan volt, mint a másik. Tulajdonképpen erről regél Wilder. Hogy gyerekek születnek, akik aztán felnőnek, házasodnak, szülőkké válnak, és meghalnak. Az élet lassacskán bandukol előre. Fene nagy közhely? Ha akarom az. De mégis költészete van, meg adódnak fennkölt mondatok, összekeveredik némileg álom és valóság, és kicsit megtanuljuk értékelni az apróságokat, a mindennapok örömeit, mondjuk egy szeretetteljes nézést, simogató gesztust, kedvvel elkészített reggelit. Az ismétlődő, rutinos tevékenységekben is fellelhető érdekességet, csipetnyi másságot a tegnaphoz képest.
Karinthy, aki csaknem 45 éve, kezdőként, Békéscsabán már rendezte a darabot, most visszatért hozzá. Azt mondja egy vele készült interjúban, hogy akkor még sok mindent nem vett észre benne, sok mindent nem bontott ki belőle. Ha úgy tetszik, hasonló konklúzióra jut, mint a női főszereplő, Emily, akit látunk gyerkőcként, ott lehetünk az esküvőjén, de aztán hamar meghal. Azt is megnézhetjük, ahogy éppen a temetőbe érkezik, el akarja fogadtatni magát halott társaival, azokkal, akiket egykor az életben ismert. És aztán, bár a többiek óvják ettől, megdumálja a rendezővel, akinek ehhez is hatalma van, hogy visszamehessen az élők közé, és ott szembesülhessen egykori önmagával. Lovas Rozi remekül játssza el a felnövekvés folyamatát, és azt a döbbenetet, ahogy Emily már némiképp kívülállóként bámulja, hogyan is létezett ő korábban. Igencsak elámul! Nem kap lélegzetet, majd kétségbeesetten ömlik belőle a szó, szinte rohama lesz. Nem tud napirendre térni afelett, hogy rá sem érünk, hogy megnézzük egymást, ami megtörtént, azt sem vettük észre.
A viszonylag kis színpadon jókora szereplőgárda van jelen. Bár nincs állandó társulat, mégiscsak kialakult a színház körül egy mag, rendszeresen ott játszó, összeszokott színészekből. Lépésről lépésre követhető például, hogy fokozatos terheléssel Baronits Gábor sorozatsztárból kezd színésszé érni, ezúttal Emily szerelmét, férjét, özvegyét formálja meg. Györgyi Anna az anyjaként kiváló portrét ad a mindennapok robotosa háziasszonyról. Az ő férje Széles Tamás tipikus, güriző apa. Murányi Tünde és Mihályi Győző pedig szerető, aggódó, a mindennapokban elvesző házaspárost alkotnak, az ő lányuk Emily.
A díszlettervezők jeles doyenje, a 85 esztendős Székely László hatalmas, patinás faliórát tervezett, ami maga a megtestesült idő. Tordai Hajnal jelmezei viszont kicsit időtlenítik a ruhákat. Elbizonytalanítanak minket, hogy a múltban vagy a jelenben járunk. Karinthy sok kérdést lebegtet, miközben azt mondja, figyeljünk egymásra, értékeljük az adott pillanatot, ne engedjünk a gyűlöletnek, próbáljunk szeretetben élni. Pofonegyszerű, de húsba vájó közlendő, szépen, mívesen elmesélt történettel, nagy játékkedvvel, szelíden emberséges humorral alátámasztva.