Mindig is fontosnak tartottam, hogy ne forduljunk a sajátjaink ellen. Ezért Botka László (ön)jelöltségéről is nagyon visszafogottan írtam, még májusban is. Aztán Ötszáz nap vagy öt hónap című írásomban (Népszava, 2017. szeptember 8.) még egyszer kiálltam a fordított kétfordulós választás mellett, amelyet már 2012-ben is ajánlottam, és amely megkerüli az Orbánék második kétharmadát biztosító egyfordulós szabályt. Arra az esetre, ha a választások előtt nem jelenik meg egy olyan meggyőző erő, amely képes egy fordulóban is legyőzni Orbánék illiberális korruptokráciáját. Ennek jegyében írtam, hogy „januárban esélyt kellett adnunk Botka (ön)jelöltségének, de ma már világos, hogy aligha tudja elérni a maga által kitűzött célokat.”
Ezek után örülhetnék hétfői visszalépésének, pláne ha elegánsabban jelentette volna be. Ez persze nem volt reális elvárás, mert számomra mindig ellenszenves módon mint egy kegyeket osztó főúr fogalmazta meg az együttműködési bejelentéseit, miközben minden alkalmat megragadott párttársai ócsárlására.
Nem mintha Augiász istállója nem szorulna alapos tisztogatásra, de ezt a herkulesi feladatot nem kellett volna összekevernie a jelöltségével, pláne nem a nyilvánosság előtt, hiszen ezzel inkább csak a politikai apátiát növelhette. Molnár Gyula pedig azokat az ellenzékieket ostorozta, akik most azt mondják, hogy „na végre”, sőt közölte: akik fellélegeztek a hír hallatán, nem barátai a demokráciának, és nem méltók rá, hogy velük „bármilyen formában” együttműködjenek. Engem aggaszt az a demokráciafogalom, amely még egy fellélegzést is demokráciaellenes megnyilvánulásnak tart. Márpedig én Botka eddigi szereplése alapján visszalépésének hírére fellélegeztem, legalábbis addig, amíg meg nem hallgattam egymástól függetlenül tartott hétfői sajtótájékoztatójukat, amely alkalmat adott volna nekik rá, hogy igaz demokrataként az általuk elejtett labdát a demokratikus ellenzék esetleg esélyesebb térfelére játsszák át.
Erről a másik térfélről szeptember 18-i cikkemben írtam, mert közben az LMP is előállt egy jelölttel. Reméltem, hogy Szél Bernadett lehet hazánk első miniszterelnöknője, mert ideje, hogy véget vessünk a tesztoszteron-őrületnek. Ahogy tavasszal amellett álltam ki, hogy adjunk Botkának egy esélyt, most azt remélem - mondtam -, hogy minden változást akaró demokrata ad egy esélyt Szél Bernadettnek.
Most azonban már sokkal kevesebb időnk van a választásokig, így Szélnek legfeljebb egy-két hónapja marad, hogy bizonyítsa, képes lenne minden magyarok miniszterelnöke lenni. Mert ha ő is csak a fél ország sorsát hajlandó a szívén viselni, ha ő is leírja a fél országot, akkor akár Orbánnál is maradhatunk. Az apátiába merültek ugyanis otthon fognak maradni áprilisban, ha nem látják esélyét annak, hogy megszűnik vagy legalábbis csökken hazánk rákfenéje, a megosztottság. Én örülnék a legjobban, ha egy fiatalabb generáció venné át az ország kormányzását, feltéve, hogy van bennük elég alázat a hatalmas feladathoz. Ott kellene kezdeniük, hogy belátják: csak eleik vállán állva láthatnak messzebbre a saját orruknál.
Hazánk egyesítéséhez Szél Bernadettnek mindenekelőtt fel kell hagynia a 27 és 30 évezéssel, amivel egész felnőttkorát is megtagadja. És azoknak a generációknak a szidalmazásával is, amelyek részint kihoztak minket a kádári diktatúrából, részint még emlékeznek a Rákosi-diktatúra ezerszer kegyetlenebb éveire, ahogy arra is, miként csúsztunk át a fasizmusból a kommunizmusba. Ezek a korszakok persze könyvekből is megismerhetők, de így csak történelmi tudás nyerhető, kibékülés a múlttal és a hozzá szükséges bölcsesség szemtanúk nélkül aligha.
És ha már itt tartunk: aki jövőre kormányzásra készül, nem tehet úgy, mintha a Jobbik nem létezne. Különösen jogos a kérdés, milyen álláspontot akar Szél kialakítani Vonával szemben, akivel elvtársak a 27 évezésben. Szél szűzbeszéde impozáns volt, legalábbis a tekintetben, hogy láthatóan alig pillantott a jegyzeteibe, bár ezt a képességét parlamenti felszólásaiból is jól ismerhetjük. De még sok mindent meg kéne tudnunk róla, hiszen nemrég még alig volt megkülönböztethető a radikális globalizációkritikus Schiffer Andrástól, és sokak szerint még mindig az ő befolyása alatt áll.
Amerikai tapasztalataim alapján úgy vélem, a legtöbbet a valódi televíziós vitákból tudhatunk meg a jelöltek egyéniségéről, gondolkodásmódjáról. Vona sajnálatát fejezte ki, hogy az MSZP jelöltjével épp a múlt hétfő estére tervezett vitája Botka visszalépése miatt elmaradt. Feltételezem, hogy szívesen venné a megméretést Szél Bernadett-tel is, aki eddigi megnyilvánulásai szerint Vonához hasonlóan vezető szerepet akar vállalni a tavaszi kormányváltásban (mint ahogy akart Botka is, de ő legalább eléggé realista volt, hogy ezt más pártokkal együtt akarja elérni). Most mindenképpen egy Szél–Vona-vitát tartok a legszükségesebbnek, hogy megtudjuk, valójában merre akarnák vinni az országot azok, akik küzdeni fognak szavazatainkért és talán tényleg a kormányváltásért, nem csak a parlament melegéért.
