A közelmúltban két különböző jellegű statisztika látott napvilágot: az egyik arról szólt, hogy a magyar társadalom többsége kormányváltást akar, a másik az egyházaknak és vallási felekezeteknek felajánlott 1 százalékos adó jelentős csökkenését adta tudtul. A két teljesen különböző tematikájú közleménynek van egy figyelemre méltó közös pontja.
Lássuk először a kormányváltást akarók üzenetét! Ha a társadalom többsége kormányváltást akar, akkor bátran le lehet vonni a következtetést, hogy a Fidesz legyőzhető. Van azonban a közvélemény-kutatásnak egy másik oldala, amely a balliberális ellenzék változatlanul csekély támogatottságát mutatja. És ez legalább annyira fontos, mint a kormányváltó akarat regisztrálása. A Fideszt valóban le lehetne váltani, ha a civil társadalom közvetlenül a kormányváltásra szavazhatna, ámde ezt csak a rendelkezésre álló balliberális ellenzéki pártok és mozgalmak támogatásán keresztül tudja megtenni. De ez utóbbinak semmi jele sincs.
Ennek a jelentőségét és súlyát lehet tagadni és az ellenérzés oldását a választásokig hátralévő hónapok kampány-feladataként értelmezni. Legutóbb az LMP részéről mutatkozott ilyen irányú szándék, amikor Széll Bernadett személyében miniszterelnök-jelöltet állított. Ami módszerében azonos az MSZP-ével: egy párt saját tagságából miniszterelnök-jelöltté tesz valakit, azt feltételezve, hogy a kormányváltó akarat a választott személyhez idomul és az adott párt választási sikerét is megalapozza. De míg az MSZP ezt ellenzéki összefogás révén akarja elérni, addig az LMP önállóan - amit nem annyira a párt erős támogatottságára, mint inkább a tisztességére hivatkozva kívánnak a közvéleménnyel elfogadtatni.
Tehetik, mert még sohasem voltak kormányon. Márpedig a tisztesség megkísértése, netán elvesztése többnyire nem ellenzéki állapotban szokott megtörténni. Az LMP kormányképességének viszont ez idő szerint csak egyetlen kézzelfogható bizonyítéka van: tudott miniszterelnök-jelöltet állítani. Ami egymást közt szólva édeskevés.
A tisztességre való hivatkozással amúgy meg csínján kell bánni. A gyakori emlegetése úgyannyira kétségeket kelt, mint a tisztesség elvitatása. S erre gondolniuk kellene a Botka visszalépésére reflektáló MSZP-seknek is, akik egymást árulással vádolják.
Mindez a civil társadalomban aligha erősíti a kormányváltó reményt.
Meg kell hagyni, a balliberális ellenzék és az odatartozó szellemi holdudvar mindig tud jó programokat produkálni. Remek politikai elemzőik és tanácsadóik vannak, akik nem takarékoskodnak elképzeléseik gazdag tárházának a tömegkommunikációs eszközökön keresztül történő közreadásával. Így aztán állandósul az a meggyőződés, hogy a kormányváltás ügyét a balliberális ellenzéknek sikerül - külön-külön vagy együtt, de mindenképpen - „házon belül” megoldania. De hát éppen a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok jelzik, hogy ez mégsem elegendő. S az emberben megfogalmazódik az a gondolat, bárha ne lennének szellemileg annyira kifinomultak, inkább lennének szerényebbek, akkor talán többre jutnánk.
Mert mit lehet tenni, a magyar társadalom már csak ilyen. Háklis. Még a kákán is csomót keres. Meglátszik ez az egyházak és vallási felekezetek állampolgári adó-felajánlások jelentős csökkenésében is. Hiszen ebben a tekintetben ugyancsak minden a legnagyobb rendben van: az intézményi struktúra szemlátomást növekszik, aminek ki kellene váltania az egyházuk erősödésére büszke hívek növekvő aktivitását. Aztán mégse. Az elköteleződés megerősödése helyett inkább egy finnyás távolságtartás tapasztalható: az egyházak finanszírozásának az állam részéről történő növelése az állampolgári támogatások csökkenését eredményezi.
Csak a vallás belső világát kevéssé ismerők olvassák ki ebből a hit meggyengülését. Az egyháztörténelemben járatosabbak azonban nagyon is jól tudják, hogy az intézményekkel szemben mindig volt a hívő emberekben egy bizonyos tartózkodás. A vallásos emberek egy el nem hanyagolható része most sem örül osztatlanul az egyházi tisztségviselők és az állami vezetők szimbiózisának. Ezért érheti kritika a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének legutóbbi tanácskozását is.
Ha a Szövetség tagjai közéleti kérdésekben tájékozódni akartak, akkor valamennyi párt vezetőjét meg kellett volna hívniuk, de csak a miniszterelnököt hallgatták meg. Viszont az egyoldalúságra ezúttal akad mentség: a Fidesznek van egyházpolitikai koncepciója, az ellenzéknek viszont nincs. Mondhatjuk erre, hogy a Fideszé többet árt, mint használ, de a létező egyházpolitikai koncepció a nem létezővel semmiképpen sem vethető össze.
Itt sincs másról szó, minthogy a balliberális ellenzék politikája nincs összhangban a civil társadalom igényeivel. Mert társadalmunk legnépesebb szervezetei - az említett csökkenés ellenére - még mindig az egyházak és a vallási felekezetek. Ezért erre tekintettel illenék, hogy a balliberális ellenzéknek is legyen egyházpolitikai koncepciója. Amely például a hívő és a nem hívő emberek egymás világnézetét tiszteletben tartó párbeszédre ösztönözhetné az ebben a vonatkozásban is rendkívüli mértékben megosztott magyar társadalmat.
