Némely hazai olvasatban a Bayern München visszaesése alighanem annak tulajdonítható, hogy hagyományos játékmodorától eltérő stílusban futballozik az együttes, azaz Pep Guardiola megjelenése óta a „multi-kulti” eluralta a bajor város emblematikus csapatát. (Amelyet amúgy évtizedek óta FC Hollywoodnak neveznek.)
A helyzet Carlo Ancelotti idején sem változott, nem meglepő hát, hogy a müncheni elöljárók a napokban azt duruzsolták az itáliai tréner fülébe, amit az MTK-játékosok énekeltek Verebes „mágusnak” a nyolcvanas évek vége felé: Meglátja, mester, menni fog...
Merthogy ez a közegéből kiszakított, kulturálisan idegen labdarúgás nem megy.
Politikailag manapság messzemenően megfelelően hangzik hazánkban az efféle elemzés, ám a valósághoz nem sok köze van. A német futballt soha nem szerették annyian, amennyien újabban kedvelik, ez pedig kizárólag annak köszönhető, hogy a korábbiaktól tényleg eltérő, már-már latin pályára állt az 1990-ig három világbajnoki címmel büszkélkedő, ám az után – szűk negyedszázadon át – egyetlen vb-aranyérmet sem nyerő német labdarúgás. A 2014-ben végre bekövetkező diadal csúcspontja a nagy torna elődöntőjében a házigazda brazilok ellen elért 7-1 volt, amelyhez fogható eredmény nincs a futball történetében, még az ötvennégyes vb-döntő, a topfavorit magyarok elleni 3:2, a Das Wunder von Bern is kismiska ahhoz képest. A rövid passzos, „pengés”, szellemes, kombinatív akciók sorával kivívott eredmény valóban történelmi kimenetel, mert akár évszázadokra is szükség lehet a felülmúlásához. A túlszárnyaláshoz, ugye, az kell, hogy megint Brazíliában legyen a vb, és a vendég együttes legalább az elődöntőben arasson minimum hatgólos győzelmet az idáig ötszörös világbajnok sárga mezesek ellen. Az ismétlést még elképzelni sem könnyű...
Miként a sokszínűséget ellenzőknek azzal sem egyszerű szembenézniük, hogy a világbajnoki cím védői olyan „bevándorlókkal” hódítottak Brazíliában, mint Jerome Boateng, Shkodran Mustafi, Sami Khedira, Mesut Özil, Miroslav Klose, Lukas Podolski. S bár napjaink Mannschaftjában akkora egyéniség talán egy sincs, amekkora az 1974-ben vb-aranyat nyert csapatban Franz Beckenbauer vagy Wolfgang Overath volt, a játék látványossága meghaladja minden korábbi német csapatét. (Hála Joachim Löw szakvezető fogékonyságának.) Mert Beckenbauer ide, Overath oda, az előző évtizedek garnitúráira az erőfutball volt a jellemző, Berti Vogts vagy Hans-Georg Schwarzenbeck sokkal inkább megtestesítette a német labdarúgó prototípusát, mint a „Kaiserékhez” hasonlóan labdaművész Günter Netzer vagy Bernd Schuster.
A Bayern ugyanígy fejlődött, megannyi jöttment egész seregével: Alabával, Bernattal, Comannal, Douglas Costával, Lewandowskival, Javi Martinezzel, Rafinhával, Renato Sanches-zel, Riberyvel, Robbennel, Thiagóval, Xabi Alonsóval, Vidallal. S persze Ancelottival, aki a nyolcvanas-kilencvenes évek kolosszális Milanjának olasz válogatott labdarúgójaként afféle elemek társaságába került, mint Van Basten vagy a szintén az „operettország” Hollandiából származó, ám különösen gyanús, suriname-i gyökerű Gullit és Rijkaard. Bajnokok Ligája-trófeát ugyan sem Guardiolával, sem Ancelottival nem nyert a Bundesliga-elsőséget sorozatban ötször elhódító müncheni csapat, de az olasz Maestro dirigálásával talán csak azért nem, mert hiába szorította le a Bernabeu stadion pázsitjáról a Real Madridot, az elvezetett negyeddöntőn nem bírt a későbbi győztes királyi gárda aznapi legjobbjával, Kassai Viktorral.
A Bayern München jelenleg második a német bajnokság táblázatán, és a BL-ben 3-0-ra kikapott a PSG-től. Ám Párizsban még a franciák sem franciák, gondoljunk csak Kimpembére, Kurzawára, Mbappéra. S akkor még nem beszéltünk Daniel Alvesről, Thiago Silváról, Marquinhosról, Thiago Mottáról, Lucas Mouráról, Neymarról, Di Mariáról, Pastoréről, Draxlerről, Verrattiról, Cavaniról... Keveredett népség.
„Ezek” közül egy sem játszana a megye egyes Őcsényben!
