Diylan gyönyörű. Egyszerűen nem találok rá más szót, ahogyan a piros lámpa fénye halványan megvilágítja az arcát. Gyönyörű és végtelenül szomorú. Megbántottam, pedig csak kedves akartam lenni, amikor afelől érdeklődtem, honnan származik a neve.
Udvariasan, de érezhetően összetörve magyarázta el, nyilván a héten legalább huszadszor - minden hozzám hasonló Uber-ügyfélnek -, hogy a Diylan amerikai név, pont úgy is ejtik, mint az énekesét. Úgy mondja ki, hogy amerikai, mintha azt magyarázná, hogy ő a Barcelona első csapatában játszik, nem a Fenerbahce tartalékában. De mindig, mindenhol töröknek nézik a plusz i betű miatt. Bocsánatot kérek. A fejemet az ülés támlájára hajtom, és lopva Diylant nézem: vonásai finomak, sötétek, kedvem lenne végigsimítani az arcán, hátha akkor egy pillanatra mosolyra húzódik a szája. Fájdalmasan szép, akár egy Bob Dylan-dal. Vajon mennyi elvágyódást kódolhatunk egy gyermekbe már a névadás pillanatában?
Bolgár vagyok, kezdi magyarázni, miközben rutinos mozdulatokkal lavírozik a bécsi forgalomban. Nem néz rám, mint az összes többi törökös nevű sofőr, akivel a hétvégén utaztam, Diylan csak az útra figyel. De nincs ebben semmi barátságtalan: egy ember, aki a munkájára koncentrál. Dürer önarcképe jut eszembe huszonnyolc esztendős korából: finom vonalú szája szegletében valami dacos elszántság és meg nem értettség bujkál. „Tíz éve jöttem Bécsbe – mondja tárgyilagosan, mintha csak a bevándorlási hivataltól érdeklődnék. Akkor enyhül meg egy kicsit, amikor elmondom, hogy apukám sokat mesélt kiskoromban Diylan szülővárosáról, s én akkoriban úgy képzeltem, Várna a világ egyik legszebb helye.
„Az.” Szinte sóhajtja ezt a szót, de sóhaj nélkül, mint aki tudja, hogy kár a levegőért, Várna túl messze van. Szeret-e itt lenni, kérdezem, mire tárgyilagosan annyit felel: Bécs nagyon szép. Az, helyeslek, de az nem ugyanaz. Nem bizony, mondja Diylan, és ebben a pillanatban valami megváltozik.
Akárki lehetnék, Diylan lényegében egyetlen egyszer sem nézett rám, amióta beültem. Most mégis megnyílik, és mesélni kezd. Hogy az osztrákok nem kedvesek vele. Különösen azok nem, akik töröknek nézik. Próbálok viccelni, hogy azért az osztrák lányok biztosan nagyon is kedvesek vele – de halálosan komolyan veszi. Igen, ők kedvesek. Csakhogy ő nem akarja a szépet tenni nekik. Ő tíz éve reggeltől estig dolgozik. Immár két autója van, a másikban a testvére fuvarozza az embereket. Itt él az egész családja, csak az apja maradt odahaza. „Amikor tavaly meghalt, hazavezettem Várnába. Nyolc óra az út. Egész végig azon gondolkodtam, hogy ennyi lenne az élet? Apám negyvennyolc volt, én huszonhét vagyok. Egy napon hazamegyek. Az nem lehet, hogy úgy éljek, hogy nem volt otthonom.”
Megállunk a Konzerthaus előtt. Diylan először néz rám Dylan-dal–szerű, éjsötét szemével. Zavartan annyit kérdez, itt dolgozom-e. Csak kikapcsolódni jöttem, mondom, koncertre. „Az jó. Bécs nagyon szép – mondja Diylan, még mindig mosoly nélkül. – Csak itt élni ne kéne.”
