Hátrébb, hátrébb, hogy lássunk. A tapasztalat keserűsége vezette Szabó Istvánt. 1981-es, Oscar-díjat kiérdemelt filmjében, a Mephistóban Hermann Göring a hatalom megvető undorával üvölti a kommunista barátjáért közbenjáró, politikába turkáló kegyencének, „a siker bélpoklosának” (Létay Vera), Hendrik Höfgennek: Takarodjon… Maga színész.
Még hátrébb: a XVIII. században élt német teológus, filozófus, Johann Gottfried von Herder bizonyára megvetette volna Szabó Höfgenjét. Hiszen a weimari klasszicizmus meghatározó egyénisége, Goethe és Schiller barátja. a Sturm und Drang, a német irodalmi felvilágosodás képviselője élesen bírálta a „természetellenes” társadalmi rendet és annak rendi korlátait, merev konvencióit és életidegen morálját. Önmegismerés, az egyén testi-lelki szabadsága, az érzelmek, az érzékek, az ösztönök és a spontaneitás fölszabadítása vezették, az individuum természet adta képességeinek kiteljesítése a zsenialitásig. Herder szabadkőműves, az illuminátus rend tagja, amelynek célja az volt, hogy a felvilágosodás és az erkölcsi fejlődés révén az ember ember feletti uralmát feleslegessé tegye, s amelyet rövid működés után 1785-ben Bajorországban a hatalom végleg betiltott.
Mondhatnánk, bő két évszázad múltán Herder maradjon ott, ahol van: a könyvespolcon, a lexikonokban, az egyetemi katedrákon. Ebben az általános felvilágosodás-ellenes politikai illiberalizmusban ott talán még meghúzódhat. Hanem ez a magyar történelemben felületesen jártas tudós 1791-ben megjelentette Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit című történetfilozófiai munkáját, s azóta kitörölhetetlen a magyar közgondolkodásból. Ha a nemzethalál sötét víziója meglepi a szellemi élet borúlátóbb gondolkodóinak agyát, Herder félmondatát forgatja ki és be: „A magyarok mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok múltán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.”
Széchenyi-díjasok a múlt héten elegánsan étkeztek végig saját tiszteletükre közös vacsorát a kormányfővel, a Pesti Vigadóban. Ez mégiscsak a XXI. század, itt nem üvöltött senki, a suttogást - ők Magyarország ereje - így is tisztán hallották. Orbán Viktor decens derűvel emlékezett, hatalomra kerülve miként aggódott, „honnan vesznek majd elő minden évben újabb 14-15 díjazottat”. Aztán megnyugodott, „sosem fogynak el”. Igaza van. Sosem fogynak el azok, akiknek különös tehetségük van az önigazoláshoz, s akik ezért nyikkanás nélkül fülelik a hatalom minden önigazolását. Persze, hogy az „érvek között” felbukkant Herder előpiszkált, arcra formált „jóslata” is: „a magyar nemzet évszázadokat töltött el más birodalmak hátsó udvarában, olyan jóslat árnyékában, amely azt jövendölte, fel fogunk oldódni a körülöttünk élő népek tengerében. Ennek a rokontalanul maradt népnek egyetlen lehetősége volt: ha bebizonyítja saját életrevalóságát, megvalósítja küldetését a herderi jóslat árnyékában, amit még a XXI. században is mindannyiunknak viselnie kell”.
Mindenki némán visel. Egy vacsorán „nix ugribugri”. Ha már egyszer kiöltöztünk.
