Magyarországon ezrek élnek közterületen és túlzsúfolt tömegszállásokon. Százezreknek nincs az otthonában WC, és közel egymillió embernek nincs pénze rá, hogy megfelelően fűtsön. Még sokkal többen kerülnek alkalmanként hátralékba a lakásfenntartási kiadásaikkal.
A magyarországi lakásállomány csupán 2,5 százaléka önkormányzati bérlakás, ami messze elmarad az európai átlagtól, és a támogatott bérlakásra rászoruló háztartások számától is. A lakások jelentős része rettenetes állapotban van, a jobb lakásokhoz pedig gyakran csak a magasabb jövedelmű rétegek tudnak hozzájutni. Az elmúlt években az önkormányzatok egyre kevesebb lakásból egyre többeket tettek utcára: 2015-ben egy átlagos napon több mint négy családot. A kilakoltatások a lakásszektor egészében is egyre gyakoribbak.
Az önkormányzatoknak semmilyen törvényi kötelezettsége nincs, hogy alternatív lakhatást biztosítsanak, a kilakoltatások így gyakran a családok szétszakadásához vezetnek. Noha a gyermekvédelmi törvény egyértelműen tiltja, hogy egy gyermeket „kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség” miatt válasszanak el a szüleitől, erre a kegyetlen gyakorlatra mégis rutinszerűen kerül sor.
A magántulajdonú bérlakásokból történő kilakoltatásokról adat sincsen: annyi biztos, hogy ezekben sokkal kisebb szerep jut a jogállami eljárásoknak. A magánbérleti szektort informalitás és bizonytalanság jellemzi. Mintegy százezer embernek nincsen lakcíme. A szabályozás is rossz: az európai államok jelentős részével szemben Magyarországon sem a lakbéreknek, sem a lakbéremelések mértékének nincsen jogszabályban rögzített felső határa.
A rendszerváltást követő időszakban a lakhatási támogatásokból indokolatlanul nagy mértékben részesedtek a társadalom jómódú rétegei. Ugyanez igaz az elmúlt évekre is: a devizahitel-válság kezelése során a leggazdagabb családok részesültek a legtöbb támogatásban, és a „rezsicsökkentés” is nagyobb megtakarítást jelentett nekik, mint a szegényeknek. A CSOK-ból és a lakástakarékpénztári megtakarítások állami támogatásából a szegénységben élők jelentős része teljesen kimarad, miközben a leggazdagabbak többmillió forintos támogatást kapnak.
A lakhatási szegénység csökkentésében már akkor is jelentős eredményeket lehetne elérni, ha az állam egy forinttal sem fordítana többet lakásügyre, csak okosabban és igazságosabban használná fel, amit már most is lakásügyre költ. A megoldások alapvető irányairól lényegében szakmai konszenzus van. Címszavakban: egy tisztességes összegű lakásfenntartási támogatás; az ország minden településén elérhető adósságkezelés; a támogatott bérlakás-szektor bővítése; az elhelyezés nélküli kilakoltatások tilalma; továbbá célzott programok a szegregált telepeken és komfort nélküli lakásokban élők lakhatási körülményeinek javítására.
E reformoknak a jelenlegi politikai viszonyok között szinte semmi esélye nincsen. Mégsem igaz, hogy ne lenne mit tenni. Mindannyian részt vehetünk A Város Mindenkié csoport éves lakhatási felvonulásán (ami idén október 14-én délután indul a Deák Ferenc térről), hogy közösen álljunk ki a lakhatáshoz való jogért.
Az önkormányzatoknak is jelentős mozgásterük van: szabadon dönthetnek a lakhatáshoz kapcsolódó „települési támogatásokról” és a helyi lakásgazdálkodásról is. Nem sok jele van azonban annak, hogy az ezzel járó lehetőségeket legalább az elvben baloldali pártok által vezetett önkormányzatok kihasználták volna.
A XIII. kerületi önkormányzaton kívül hol épültek még új önkormányzati bérlakások? Hogyan fordulhatott elő, hogy a kerület MSZP-s vezetése szigorúbb helyi rendeletet fogadott el a hajléktalanság kriminalizálásáról, mint a legtöbb fideszes önkormányzat? Hogy lehet, hogy Szegeden jóval kisebb az adósságcsökkentési támogatás maximális összege, mint számos kormánypárti önkormányzat esetében? Mi akadályozza meg az elvben baloldali pártok által vezetett önkormányzatokat abban, hogy a zuglói önkormányzat példáját követve rendeletbe foglalják az elhelyezés nélküli kilakoltatások tilalmát?
Ha az Orbán-rezsim szegényellenes intézkedéseit bíráló pártok komolyan gondolják, amit mondanak, akkor itt az ideje, hogy ezt érvényre is juttassák – az összes általuk vezetett önkormányzatban. Igazságos helyi szociálpolitikai és lakáspolitikai reformok nem csupán az ott lakók életminőségét, hanem az ellenzéki pártok hitelességét és választási esélyeit is javíthatnák. A magyar nép ugyanis nem annyira szegényellenes, mint a jelenlegi politikai uralkodó osztály.
