Kóbor János betölti az Admiralspalast színpadát. Ringó léptekkel jár körbe, kisfiúsan szökdécsel, a mikrofonállvány mint meghosszabbított végtag igazodik hozzá. Időnként megpihen Benkő László vállán, verejtékező arcát a mellkasán csomózott hosszú fehér sálba törli. Fehér sörénye hálásan ölti fel a táncoló reflektorfények színeit: kéken, zölden, lilán követi az énekes mozgását. A közönség nosztalgikus hálával figyeli a „kelet Rolling Stones-át”: lehetetlen eldönteni, hogy Kóbornak, vagy Benkőnek örülnek-e jobban.
A harmadik sorban apró baseballsapkás alak elmélyülten bólogat a „Ne legyen” ritmusára, szája a szöveg nyomában mozog. Mellkasán fekete jubileumi Omega-póló feszül. Nem ez az első koncertje az évadban. A mai műsorért 70 kilométert utazott. Az előadás előtt két alkalmi ismerősével, Ingriddel és Bernddel álldogálnak a díszes homlokzatú Admiralspalast belső udavarában. A hetvenes években ismerték meg az Omegát: Bernd egy magdeburgi osztálykiránduláson, Ingrid a diszkóban. Első lemezeiket 14 márkáért vették a magyar kultúrintézetben. Mindhárman egyedül érkeztek; az este menetét igyekeznek megjósolni. Molnár Györgyöt hiányolják. Leginkább a két férfi beszél, hiszen ők tavasszal már az erfurti és a rostocki koncerteken is ott voltak, és Ingrid idegenek között amúgy sem az a nagyhangú fajta. Ám amikor a kedvenc számaikra terelődik a szó, hirtelen egy megfakult borítójú Frank Schöbel-lemezt húz elő fekete hátizsákjából. – Tudom, hogy kizárt, de az lenne a legszebb, ha ő is fellépne vendégzenészként ma este, és elénekelnék együtt a „Schreib es mir in den Sand”-ot! – fakad ki. Axel és Bernd csupán egy joviális mosolyra méltatják a képtelen ötletet (mégis mit keresne itt Schöbel a béna feldolgozásával, amikor ma a mesterektől hallhatjuk az eredetit?), és megnyugtatásul biztosítják Ingridet, hogy ha Erfurtban és Rostockban is eljátszották a Gyöngyhajú lányt, akkor nem Berlinben fogják kihagyni.
– Nem tudom, jól ejtem-e: Varázslatos fehér kő! – tördeli az ötven körüli nő kedvenc száma címét. Rövidre nyírt szőkített haja élénken mozgó arcot von körbe. – Nagyon remélem, hogy nem lesznek német számok, hanem mindent eredetiben énekelnek, magyarul. Úgy sokkal jobban hangzik – sóhajt. – Marion kijegyzeteli a dalszövegeket, és utánuk néz a szótárban – szól közbe a férje vidoran. Gondosan nyírt, szakállas fejét enyhén előrebiccentve tartja, hogy kilásson az orrnyergére tolt vékonykeretes szemüvege mögül. Felesége bosszúsan böki oldalba, zavarban van, mintha épp a fürdőszobatitkait teregetnék ki. A férfi nem különösebben szereti az Omegát – derül ki néhány évtizednyi házasság után – ide is a felesége kedvéért jött el.
Marion óhaja teljesül: ahhoz képest, hogy Kóbor milyen jól beszél németül, egész este nem vesztegeti egy-egy „danke schön”-nél tovább a szót, a tagokat sem mutatja be. Vitathatatlan: nagyobb feladat zúzós hangulatú rock-koncertet adni, ha a hallgatóság sűrű széksorokban üldögél, mintha kedve szerint headbangelhet és pogózhat a nézőtéren. Az Omega annyit tett bele, amennyit 55 év után biztonsággal adhatott: például a Tízezer lépést, a Lénát, a Balladát a fegyverkovács fiáról, a Fekete Pillangót, a Gyöngyhajú lányt, a Petróleumlámpát, és néhány új számot. Ám a buli igazi felelősei a ráadás számokra végre felállva őrjöngő több száz német és magyar volt, akiknek pontosan ennyi kellett: élőben látni az „Omégát”, a rendszerváltás előtti Magyarország egyik legkeresettebb export-termékét.
