Horváth Gábor „Kétharmad” című cikkében az ellenzéki összefogás megfeneklésével kapcsolatban a pártpolitikai érdek és a kormányváltást szorgalmazó választói akarat diametrális különbségének veszélyére hívja fel a figyelmet. Ezt írja: „az ellenzéki politikusok nagyot kockáztatnak. Ha elfogadják Botka ajánlatát, beszűkül, egy időre meg is szűnik számukra az önálló politizálás lehetősége. Ha elutasítják, akkor nemcsak Botkát és az MSZP-ét ítélik vereségre, de magukat és a választókat is.”
A kétségtelenül meggyőző következtetésnek azonban van egy másik, talán nem kevésbé jelentős oldala, amelyet ugyancsak figyelembe kell vennünk. Az ugyanis, hogy az MSZP Botka jelölésével kész helyzet elé állította az ellenzéki pártokat: a saját politikai érdekei alapján cselekedett, amikor minden előzetes egyeztetés nélkül a párt egyik tagját nevezte meg az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltjének. Aki a „Gyertek utánam!” jelszóval buzdítja a vonakodó ellenzéket az immár valóban csak megegyezéssel elérhető közös lista- és jelöltállításra. Ha ez utóbbit a kormányváltás elengedetlenül szükséges feltételének tartjuk, akkor felmerülhet bennünk a kérdés: vajon az egyéni jelöltek személyében történő egyeztetésnél nem lett volna fontosabb vagy alapvetőbb követelmény, hogy a miniszterelnök-jelölt személyéről ugyanebben a körben konszenzus alakuljon ki? Hiszen végül is neki kell vezetnie a közös listát. És a feltételezett résztvevők számára egyáltalán nem lehet mindegy, hogy személy szerint ki áll a lista élén.
Ha az MSZP-vel történő együttműködéstől ódzkodó ellenzék szemére lehet vetni a pártpolitikai önzést, akkor úgyannyira az MSZP szemére is, amely eltekintett a miniszterelnök-jelölt személyének előzetes egyeztetésétől.
Ha a miniszterelnök-jelölt személyét illetően lett volna egyeztetés az ellenzéki pártok között, akkor elképzelhető, hogy végül is egy párton kívülit jelölnek - éppen a széleskörű összefogás biztosítása érdekében, amelyről Lengyel László „Káosz vagy kiút” című ugyancsak fontos cikkében olvashattunk. Ő ugyanis fölveti az ellenzéki összefogásban a konzervatív politikusok részvételének szükségességét is. Erre viszont - minden valószínűség szerint - akkor nyílhatna a jelenleginél nagyobb és reálisabb lehetőség, ha egy független jelölt kerülne az ellenzék közös listájának az élére. De ez a felvetés Lengyel László cikkében nem szerepel. S ennek hiányából azt a következtetést lehet levonni, hogy a balliberális ellenzék által megszabott feltételekhez kellene igazodniuk az együttműködésben esetlegesen szerepet vállaló konzervatív politikusoknak. Lehet, hogy lesznek olyanok, akik ezt vállalják, mert mindig mindenhez lehet találni konzervatív díszpintyeket, de hogy ennek lesz-e szavazatszerző eredménye, abban nemigen lehetünk biztosak. Hiszen nincs másról szó, mint hogy szavazatokat szerezzenek az MSZP miniszterelnök-jelöltjének.
Végül azt is érdemes felvetnünk, hogy nem elég pusztán a társadalom kormányváltást akaró többségére apellálni. Mert igaz ugyan - s ezt a közvélemény-kutatási eredmények egyértelműen bizonyítják -, hogy a magyar társadalom többsége kormányváltást akar. De a statisztikai adatok arra is rámutatnak: nem mindegy számára, hogy a Fidesz-kormány leváltása után milyen kormányt szeretne. S ez az, amit az elemzések - kiváltképp a balliberális szellemiségűek - rendre figyelmen kívül hagynak. Azt feltételezik, hogy akik a Fideszt nem akarják, azok kizárólag csak őket akarhatják. Holott ebben nem lehetünk egészen biztosak.
Az „eszi, nem eszi, nem kap mást”-kényszerével lépnek fel. A magyar pártpolitikai struktúrára hagyatkoznak, amely azonban nem feltétlenül a társadalmi igényeknek megfelelően alakult ki, hanem kisebb-nagyobb vállalkozói, szponzori körök támogatása révén juttat közszerepléshez és mandátumhoz bizonyos személyeket és bizonytalan politikai szándékú csoportokat. S ettől a vadonatúj jelentkezők sem függetlenek. Ezért aztán rejtve marad a legtisztességesebb közvélemény-kutatások előtt is, hogy mi a magyar társadalom többségének az elkövetkezendő parlamenti választások eredményét meghaladó, annál hosszabb távra szóló akarata.
Mert nem gondolhatjuk, hogy ami ez idő szerint nem látszik, az nincs is. Létezik, csak éppen még nem tudott rátalálni arra a kitörési pontra, amely a szabad döntést nem terheli meg a szűkös lehetőségek kényszerével.
