Hogy miért nem szeretek repülni? Pedig régen szerettem. Szerencsés voltam, már gyerekkoromban, az ötvenes évek végén utazhattam repülőgépen, méghozzá Brüsszelbe, egy kis Convair típusú Sabena-gépen anyukámmal. Apukámat látogattuk meg, aki a Világkiállításon dolgozott. És milyen kellemes dolog volt. Sőt előkelő. A férfiak öltönyben, a nők kiskosztümben, a gyerekek megszeppenve. Az utasok többsége külföldi férfi, jókedvűek, nevetgélnek, felszállás után pezsgőt isznak, úgy festett, nekik ez volt a természetes. A szűk fedélzetre csak aktatáskát is ridikült lehetett felvinni, én is csak a rolós tolltartómat vittem, biztos, ami biztos. A légikisasszonyok csinos kis sapkát viseltek, a hölgyek ajándék-nesszeszert, a gyerekek színes ceruzákat kaptak ajándékba.
Néhány évvel később következett az igazi nagy repülés Indiába, a KLM négymotoros, propelleres gépén. Kairóból Delhibe tizenkét óra, közben látogatás a pilótafülkében, majd jött egy szakács, aki felvette a ebédrendelést. Ahogy sötétedett, anyám biztatott, hogy aludjak, a légiutaskísérő kispárnát és takarót hozott, de olyan izgatott voltam, hogy csak néztem ki az ablakon, a sötétbe, míg végül jött a hajnal, ami sehol sem olyan csodálatos, mint tízezer méter magasan.
Aztán minden megváltozott. A turistaosztályon jöttek a hármas ülések, ami mindenkinek kényelmetlen, középen ülni egy éjszakai járaton egyenesen merénylet az emberi méltóság ellen, a repülőgépek egyre nagyobbak, a fedélzeti mosdók egyre kisebbek, a repülőterek egyre zsúfoltabbak lettek, a poggyászra várakozásnál olyan a tolongás a forgószalag körül, mintha gyerekeknek cukrot osztanának karácsonykor, a biztonsági vizsgálatok szinte a megalázásig alaposak. Persze nincs mit tenni, a világ ilyen.
Csak hát a gyerekkori emlékek.
Külügyes koromban egyszer egy delegáció tagjaként New Yorkból Torontóba repültem. Már vagy húsz perce gurultunk a Kennedy kifutópályája felé, amikor munkatársnőm fejgörcsöt kapott, gyógyszere szerencsére a táskájában volt. Mit sem sejtve megnyomtam a légiutaskísérő hívógombját, elvégre a hívógomb azért van, hogy az ember hívjon valakit, ha segítségre van szüksége. Semmi válasz. Tettem még egy kísérletet, amikor is megjelent az alkalmazott hölgy.
- Egy pohár vizet szeretnénk kérni, a munkatársnőm nem érzi jól magát - mondtam.
- Gurulás közben nincs kiszolgálás – dorgált meg, majd visszavonult a függöny mögé. Hangos nevetgélést is hallottam, feltételezem, én lehettem a téma.
További hosszú percek teltek el, gurulás, megállás, gurulás. Újabb gombnyomás, hátha most szerencsém lesz. A kisasszony helyett azonban egy markáns, szigorú férfi jelent meg „Légimarsall” kitűzővel. Fölém hajolt, zakóját kigombolta, hogy látható legyen az övére csatolt oldalfegyvere, a tenyerét a vállamra tette.
- Ha még egyszer csenget, haver, megállítjuk a gépet, önt pedig a légiközlekedés megzavarásáért őrizetbe vesszük. A költségeket ön viseli. Világosan beszéltem?
Világosabban nem is beszélhetett volna. Akkor ment el végleg a kedvem a repüléstől.
