- TGM: Mi lesz, ha az ellenzék nyer?

A jövőre esedékes országgyűlési választásokon nagyjából a következő helyzetek alakulhatnak ki:

• a Fidesz-KDNP egyszerű többséget szerez;

• a Fidesz-KDNP alkotmányozó (kétharmados) többséget szerez;

• a Fidesz-KDNP legnagyobb pártként az élen végez ugyan, de nem szerzi meg a mandátumok (képviselői helyek) többségét, tehát egyedül nem tud kormányt alakítani; az együtt többségben lévő, de külön-külön kormányalakításra képtelen ellenzéki pártok mindannyian összefognak a Jobbikkal együtt, kormányt alakítanak; egyedül a Fidesz-KDNP marad ellenzékben;

• a Fidesz-KDNP kisebbségi kormányt alakít valamelyik, korábban ellenzéki párt külső támogatásával;

• a demokratikus pártok – a Jobbik nélkül – összefogva megszerzik a képviselői helyek többségét, kormányt alakítanak: mind a Fidesz-KDNP, mind a Jobbik ellenzékbe kerül;

• a demokratikus pártok alkotmányozó (kétharmados) többséget szereznek;

• valamelyik demokratikus párt egyedül megszerzi az országgyűlési többséget;

• a Jobbik egyedül megszerzi az országgyűlési többséget;

• valamelyik ellenzéki párt egyedül alkotmányozó (kétharmados) többséget szerez.

A többi kombináció, azt hiszem, elhanyagolható. (Bár elképzelhető pl. olyan törékeny konstrukció, amelyben a kisebbségi demokratikus kormányt kívülről támogatja a Jobbik vagy a Fidesz-KDNP, de az ilyesmi meglehetősen irreálisnak tetszik.)

AZ ÖTÖDIK VÁLTOZAT - Én most egyetlen változat esetleges bekövetkeztének a lehetséges folyományait venném szemügyre, ez az ötödik változat, amelyben a demokratikus ellenzéki pártok egyszerű többséget szereznek, a két jobboldali párt (Fidesz-KDNP, Jobbik) ellenzékbe szorul, ugyanakkor az új kormánypárti többségnek együttesen sincs alkotmányozó ereje (azaz kétharmados többsége) önmagában. Ez a változat nem valószínű, de nem lehetetlen. Nagyjából ezt szeretnék a demokratikus pártok és szavazóik, kivéve a Momentumot, amely nem érdeklődik a következő magyar kormány politikai színezete iránt, csak be akar kerülni a parlamentbe, bár nyilván jóval távolabb áll a mai kormánytól, mint az ellenzéktől. (Ne értsenek félre: a Momentum célkitűzése legitim – és másutt nem szokatlan – politikai álláspont. Stratégiailag is igazolható, hiszen a kormányváltás esélyei nem jók.)

A demokratikus pártok közötti erőviszonyokat nem vizsgálom, hiszen ezek – akárcsak a végső választási eredmény – megjósolhatatlanok. Ma (2017 szeptemberében) a Fidesz-KDNP sikere látszik szinte bizonyosnak; bár az ilyen „bizonyosságok” számtalanszor elenyésztek már.

Ámde tételezzük föl (ez pusztán gondolatkísérlet), hogy valamilyen – ma még ismeretlen – kombinációban a demokratikus ellenzéki pártok nyerik meg a választásokat, az államelnök kinevezi az új többség által javasolt személyt miniszterelnöknek, aki kormányával egyetemben bizalmat kap az Országgyűléstől, s programbeszéde elmondása után megkezdi a munkáját.

Az új kormánytöbbség úgy alakulhat ki, hogy megválasztott képviselői leteszik az esküt Orbán Viktor és Szájer József Alaptörvényére. Ugyan a fideszes képviselők is fölesküdtek a köztársasági alkotmányra, majd ripityára verték – ami nem szép viselkedés – , de mivel a demokratikus pártoktól többet várunk, ők nem léphetnek át könnyedén az általuk (joggal) megvetett Alaptörvény előírásain. Ez még akkor se lenne erkölcsileg egyszerű, ha lenne kétharmados többségük. Tevékenységük vezérfonala az eddigi Alaptörvény kell hogy legyen.

Az új kormány nagyon nehéz körülmények között kezdhet majd a dolgához. Erről már többen írtak korábban, ezért csak rendszerezem ezeknek e tényezőknek a leírását, jelentőségükhöz mérten fölöttébb kurtán.

A KORMÁNYZÁS NEHÉZSÉGEI - Először is számos közjogi méltóság és számtalan állami-intézményi vezető, csupa elkötelezett jobboldali, még hosszú évekig be fogja tölteni tisztségét. A teljes államigazgatás és a kormányapparátus (beleértve a kevés megmaradt háttérintézményt) az orbáni tisztogatások következtében teljesen fideszes (jobb- és szélsőjobboldali). Minden helyhatóság – a majdani önkormányzati választásokig – jobboldali kézben van, majd’ minden vezető a legkisebb intézményekben is jobboldali, az oktatás, a kultúra, a tudomány irányító személyiségei is, a legtöbb autonóm testület, közület, egyesület vezetői is többnyire jobboldaliak már, jobboldali elkötelezett a tőke legtöbb szervezete, a bírósági igazgatás, az ügyészség, a rendőrség, a hadsereg főtiszti kara (egyáltalán: minden hatóság), a kamarák, a „hivatásrendi” társulások, a befolyásos gazdasági egyesületek, zömmel az egyházak, a diplomáciai szolgálat és a titkosszolgálat (no meg az ultráikat mozgósítani képes, jól kézben tartott, agyonfinanszírozott, egytől egyig politikailag gyanús „sportklubok”) – nem is lehet valamennyit fölsorolni. Közülük a legtöbben szabotálni fogják – de legjobb esetben is bizalmatlanul és utálkozva fogják szemlélni – az új kormány intézkedéseit.

Újabb – ellenkező irányú – tisztogatást visszautasítana a demokratikus közvélemény (az új, ezúttal jobboldali ellenzékről nem szólva), amelynek elege volt az ilyesmiből. De ha nincsenek személycserék, akkor az új kormánynak nem lesznek megbízható hivatalnokai, és nem jutalmazhatja híveit állásokkal (a kettő nem egészen azonos), ami – szerény és józan határok között – mindenféle polgári kormányzás velejárója az egész világon.

Budapest kivételével a médiák mindenestül a jobboldal kezében vannak; a jobboldal immár a digitális médiákban is terjeszkedik, ahol eddig kulturális és nemzedéki okokból erőtlenebb volt. Ezeket a médiákat az Orbán Viktorhoz, a mai miniszterelnökhöz személyesen is közel álló személyek és cégek birtokolják és irányítják. „Átvitt értelemben” Orbán Viktor a legnagyobb magyarországi médiatulajdonos (meg szintén „átvitt értelemben” a leggazdagabb magyar ember), és médiapozíciója a szomszéd országokban se megvetendő. Mindezt az állami hitelekből történt masszív fölvásárlások révén a magyarországi adófizető finanszírozza, ám ezeket az orgánumokat jogszerűen nem lehet többé visszaszerezni vagy megszüntetni, a magyar sajtó évtizedekig jobboldali lesz. (Pláne, hogy a ma még ellenzéki, ún. balliberális sajtó zöme is jobboldali, bár részben másképp.)

A közpénz jellegüket elvesztett gigantikus állami vagyonok a politikai jobboldal kizárólagos ellenőrzése alatt állnak és így is maradnak, az eredetileg független magyarországi nagytőkések szabad szemmel már megkülönböztethetetlenek a magyar jobboldaltól. Ha választási vereséget is szenved Orbán, politikai célra fölhasználható anyagi forrásai – azért is, mert szabadon hasznáLhatja föl őket, de azért is, mert oly hatalmasak – nagyobbak lesznek, mint az új kormányéi.

Bár a magyar értelmiség megosztott (a „humán” és művészértelmiség elsöprő többsége nem kedveli az Orbán-rendszert), a magyarországi polgárság és hivatalnoki-alkalmazotti középosztály (beleértve a tőkés cégeknél dolgozó magántisztviselők zömét és a „szabadfoglalkozásúakat”, pl. ügyvédeket) masszívan a jobboldal pártján áll, ha vannak is kifogásai. A leggazdagabb kerületek és települések – mint kerek e világon mindenütt – a jobboldalra szavaznak. S ez még csak az osztályhatalmi szféra.

BIOPOLITIKAI GYŐZELEM - Az Orbán-rendszer még a vele elégedetlenek nagy részét is maga mellé állította a menekültügyben és az Európa-politikában – olyannyira, hogy ha (az itt tárgyalt hipotézistől eltérően) mégis nyer, akkor ennek köszönhetően nyer – összefüggésben a nemzetközi trendekkel. (Az egész világon megsemmisítő vereséget szenved a „neoliberalizált” szociáldemokrácia: a választók a konzervatívoktól és a szélsőjobboldaltól elfogadják az üzletbarát, tőkebarát, népellenes gazdaságpolitikát, ha ez nem jár az „underclass”, a színes kisebbségek és a külföldiek védelmével, de a szocdemektől nem.)

Az Orbán-rezsim diadala biopolitikai, kulturális és morálpszichológiai természetű.

A magyarországi közvélemény (s itt csak fokozatilag különbözik más, akár nyugati országok ideológaiai hangulatától) jelenleg elutasítja az „idegen fajúnak” érzékelt populációkat (menekülteket, bevándorlókat, vendégmunkásokat és a romákat, kisebb mértékben a zsidókat), nem érti és utálja a „liberálisnak” és „politikailag korrektnek” (azaz antirasszistának, antinacionalistának, feministának, melegbarátnak, toleránsnak, a fegyelem és a büntetés ellenségének) tekintett (nagy részt mítoszi) Nyugatot vagy Európát, továbbra is ellenséges az utódállamok többségi nemzeteivel szemben, fél az ázsiaiaktól és afrikaiaktól, és lenézi őket. Bár a hagyományos családnak nyoma sincs Magyarországon, a hagyományos család eszméje viszont erős, emögött azonban csak heteroszexizmus (azaz a nők és a melegek iránti ellenségesség) áll, amiben föltűnően sok áldozat (nő) is osztozik.

Mindez a kipusztult nemzeti hagyománnyal – amely nálunk (történelmi múltú önálló államiság, politikai tradíció nélkül) a főleg irodalmi magaskultúrában testesült meg, amely elfeledettnek tekinthető – nem áll és nem állhat összefüggésben, ezt az etnicizmussal kapcsolatos ambivalenciák helyettesítik. (Teszem azt: utáljuk a nemzetek fölötti Habsburg-birodalom gondolatát, és utáljuk a magyar nemzeti függetlenséget megteremtő őszirózsás forradalmat.)

A biopolitikai csatát megnyerte Orbán Viktor: a faj és a nem (a rassz és a dzsender), a rokon és az idegen, a haza és a külföld, a hasonló és a különböző, a meghitt és a szokatlan – ugyan örökkévaló – kontrasztjában következetesen a népszerű konzervatív álláspontra helyezkedett, nem pedig az „osztály” és az „egyenlőség” népszerűtlen álláspontjára.

Ámde a szocializmus lényege (a mérsékelt, demokratikus, félpiaci szocializmusé is) éppen az etnicitástól megtisztított osztályálláspont, amelynek a fő világszemléleti ellenfele a társadalmi különbségeket eltakaró „nemzeti egység”: elfogadtatása mindenkor az uralkodó osztály és a tekintélyi állam (Obrigkeitsstaat) érdeke.

OSZTÁLYHARC VS. FAJI HARC - Ha a fő ellentét nem társadalmi osztályok, hanem etnikumok (illetve nemzetek, népfajok) között húzódik, akkor csak a területet és a homogénnek föltételezett  populációt védő, katonailag erős, háborúra kész állam lehet elfogadható. Magyarországon nincs ilyen állam, ezt az ország vezetőjének erősember-retorikája helyettesíti (egyelőre sikerrel).

Mindazonáltal, amint a modernség kezdete óta próbálkoznak vele, ez a rezsim is csak úgy tudja megvédeni a természetszerűleg kis létszámú uralkodó osztály, valamint a vezető politikai garnitúra és vezető bürokrácia uralmát, érdekeit és biztonságát a vagyontalan és hatalom nélküli többséggel szemben, ha közöttük valamiféle érdekközösséget posztulál („cross-class solidarity”): s ez vagy a faj, vagy az etnikum, vagy a nemzet (a három nem ugyanaz) közössége, szembeállítva valamiféle idegennel (és ilyen idegen létezhet, ugyanígy „megalkotva”, „megkonstruálva”): a konfliktus (potenciális háború) az osztályharc helyettesítése „faji” harccal (amint szoktam idézni: „Rassenkampf ist Klassenkampf” – mondta Otto Bauer).

Így Magyarországon a jobboldal szerint a szegénység kérdése: cigánykérdés. A szociális és nemi jogegyenlőség kérdése: a nyugati befolyás („a külföld” szemben „velünk”) kérdése. A hátrányos megkülönböztetés tilalma és a privilégiumok (kiváltságok) kérdése: „politikai korrektség”, azaz: külföld. A (különböző) dzsenderelméletek a kormányzó és ellenzéki magyar szélsőjobboldalon divatozó rémképe ugyancsak: külföld.

Más szóval, ahol az EGYENLŐSÉG problematikája fölmerül, ott a jobboldal azt kiáltja: „idegenek!” Ez pedig már megnyert csata: ebben a magyarországi radikális jobboldal már győzött.

Semelyik győzelem se örökkévaló, s ha föltételezzük egy pillanatra – ennek az írásnak a fiktív keretei között – , hogy Orbán Viktor vesztett, és demokratikus pártok kerültek többségbe Magyarországon, akkor azt is föltételeznünk kell, hogy az etnicizmus, antifeminizmus és homofóbia hármasságát mégis sikerült semlegesíteni valahogyan. A következő demokratikus kormányzatnak (ha lesz ilyen, ami nehezen hihető) programját evvel szemben kellene majd végrehajtania, hatalmát vele szemben kellene megtartania – békésen és nyugodtan, mert választói békét és nyugalmat óhajtanak, nem újabb politikai háborúkat.

A modern politika kérlelhetetlen logikája szerint a baloldalnak (és nem a liberálisoknak, akiknek a története elválaszthatatlan az európai demokratikus nacionalizmusétól, de még a gyarmatosításétól is) a „nemzet” logikájával szemben az „osztály” logikáját MUSZÁJ választania, azaz a jelen esetben a másutt kudarcos és zsugorodó szociáldemokrácia álláspontját (ezt a rasszizmus már a „mintaszocdem” északon – Dánia, Norvégia, Finnország – is fenyegeti).

PÉNZ, PÉNZ, PÉNZ - Akkor is, ha óvakodik tőle, hogy a magyar jobboldal etnicista retorikáját és politikáját nyíltan bírálja a színpadon, pozitív értelemben mégis ezt kell tennie: a gazdagok és a tőkés társaságok adójának megemelésével, szociális és foglalkoztató programokkal állami forrásból, minőségi népoktatással a nyomorgó vidékeken, csakugyan ingyenes vagy olcsó egészségüggyel, szociális lakásépítéssel – méghozzá gyorsan, mert az alsóbb osztályokat régóta fatálisan elhanyagolják – , a vidéki infrastruktúra kibővítésével, beleértve az olcsó tömegközlekedést, csupa olyasmivel tehát, ami rengetegbe kerül, és amit a társadalom befolyásos csoportjai nem szeretnek, és ami hátrányos nekik anyagilag.

A jobboldalnak viszont semmibe se kerül a fajgyűlölő retorika és a faji elkülönítés (szegregáció), de a baloldalnak az integrált iskolarendszer kiépítése százmilliárdokat fog kóstálni, nem beszélve a majdani jobboldali ellenzék tűzokádó kampányairól.

Ámde ha a mérsékelt baloldal, balközép már elkezdett az egyenlőségról és a társadalmi igazságosságról (magyarán: az osztályharcról: a mai németországi társadalomtudományban ezt új műszóval, szakkifejezéssel „demokratikus osztályharc” -nak nevezik) beszélni, akkor intézkednie kell.

Ha a balközép hivatali ideje alatt nem csökkennek elviselhető mértékűre az albérleti díjak az egyetemi városokban, és nem nő a diákotthonok (kollégiumok) férőhelyeinek a száma, ha nem csökken a tandíj, és nem nő az ösztöndíj, akkor az egyetemisták nem fogják méltányolni a kibővült kutatási és tanszabadságot meg a fölsőoktatás putyintalanítását, és elmennek Nyugatra.

A béreknek is növekedniük kell az iparban, a szállításban, a szolgáltatásokban, az államgépezetben – meg a nyugdíjaknak is. Vissza kell állítani a munkanélküli-segélyt. Pénz, pénz, pénz. Az államkasszában pedig ki tudja, mi van. Az esztelen pazarlást látva, nem lehet sok.

A NÉP NEM FOG VÁRNI - A baloldali kormány nem tudja egyedül kiharcolni az alkalmazotti jogokat, ehhez harcos és nagy létszámú szakszervezetek kellenek. Tapasztalatok szerint a nyomorba süllyesztett kisebbségi csoportok megsegítése se nagyon megy progresszív egyházak nélkül. Az alsóbb néposztályok mozgósítása se mehet haladó tömegpártok vagy legalább középpártok, népmozgalmak, önkéntes társulások, egyesületek nélkül – hazánkban csak az apparátusra visszametszett törpepártok léteznek. Már pedig a depolitizálás és a demobilizáció – az átpolitizálás és a mozgósítás helyett – a jobboldal fegyvere, amely megbízhat az állami erőszakszervezetekben és a nagypolgárság pénzében meg a nemzetközi pénzügyi intézmények még oly vonakodó együttérzésében. A baloldal (ha baloldal, és nem álcázott burzsoá érdekképviselet) csak a néptömegekben bízhat, őket kell megnyernie: vagy ők védik meg, vagy senki.

Mert különben – ha elmaradnak a népbarát szociális reformok, ha nem enyhülnek a maradék munkásság és az egyre népesebb prekariátus kínzó anyagi gondjai, ha el kell búcsúzniuk a szülőknek kivándorló gyerekeiktől – a jobboldal (etnikai térre terelve a konfliktust, bármilyen ürüggyel) szimbolikusan vagy akár szó szerint fölgyújtja a baloldal alatt az országot (amivel – már látjuk – persze az ellenfeleit fogja vádolni).

Ezért a magyarországi szociáldemokráciának (ha ugyan létezik) egyértelműen és világosan szakítania kell a megszorításos, ún. egyensúlyi gazdaságpolitika hirdetőivel, a monetaristákkal, a financializálás bajnokaival, a neoliberálisokkal (akkor is, ha köztük sok őszinte ellenfele van az Orbán-rendszernek). A baloldalnak szociológusokra, szociálpolitikusokra, demográfusokra, statisztikusokra, urbanistákra, ökológusokra, közlekedési mérnökökre, pedagógusokra, gyermekorvosokra kell hallgatnia – és alkotmányjogászokra, hogy terveit keresztülvihesse. A nép nem fog várni. A nép – semmi kétség – a migrációs politikában a status quóhoz fog ragaszkodni, bármennyire gyűlöletes ez. De ezen kívül mindenben változást akar majd, mert ha az etnikai kérdés nem lenne, rossznak tartaná – természetesen – az Orbán-kormány szociális és gazdasági teljesítményét, no meg a legtöbben nem rajonganak a cenzúráért meg a médiamonopóliumért. (Ami nem azt jelenti, hogy a jobboldali kormánynak ne lennének részleges eredményei a bérek, nyugdíjak területén – ezek zömét azonba elviszi az egykulcsos személyi jövedelemadó és a magas forgalmi adó, azaz „áfa”.)

Mert azt kell megértenünk, ha a magyar jobboldal valaminő véletlen hiba vagy baleset miatt megbukik (egyéb okból sajnos aligha), akkor is nagyon erős marad, és – ami szokatlan – egyenrangúként beszélhet valaminő majdani demokratikus, balközép kormánnyal, amelyet egykönnyen megdönthet, ha ez utóbbi nem változtatja meg – újraelosztási és aktív társadalompolitikai szemszögből (segélyek, juttatások, programok, fejlesztések, kedvezményes, hosszú lejáratú hitelek-kölcsönök a megszorultaknak, fölnőttoktatás, átképzés, segítségnyújtás, szociális intézmények bővítése és alapítása, a munkanélküli-segélyen kívül, afölött nyújtott, választható közmunka) – az egész társadalmat, méghozzá villámgyorsan és drágán (minden sietség költséges).

És még ez sem elég. Ahhoz, hogy a dolgozók ne csak passzív fogadói, kedvezményezettei legyenek az újraelosztásnak, meg kell változtatni a Munka törvénykönyvét, a sztrájktörvényt, föl kell újítani a szociális partnerséget (a dolgozók képviseletét a vállalatok igazgatásában, sőt: a vállalati önigazgatás bizonyos formáit is be kell vezetni, ami több, mint „beleszólás” és több, mint „béralku”), szabaddá kell tenni a szakszervezeteket. Ez a tőkések és a konzervatív menedzserek legvadabb ellenállását váltaná ki, és rossz lenne a bel- és külföldi sajtója.

VESZÍTENI KÖNNYEBB? - Ugyanakkor a leglényegesebb és legnehezebb politikai föladat: világossá tenni, hogy a legmodernebb vállalatoknál (iparban, szállításban, szolgáltatásokban) dolgozó, jól képzett és jól kereső szakmunkások érdekei stratégiai tekintetben egybeesnek a nyomorgó tanyavilágban sínylődő, félig írástudatlan, munkanélküli, marginális, reményvesztett emberek érdekeivel: s hogy a teljes elosztási és munkarendszer, oktatási, egészségbiztosítási és szociális rendszer összefügg, hogy nincs „kétféle egyenlőség”, egyik fajta a sikeres, tanult, mozgékony nagyvárosiaknak, a másik meg a leszakadt, a harmadik világ perifériáinak anyagi és kulturális szintjén élő elhagyottaknak. Ugyanakkor a biopolitikai egyenlőségre is törekedni kellene („egyenlő munkáért egyenlő bért” a nőknek, női kvótákat vezető állásoknál, oktatási-nevelési, anyagi-szociális, lakhatási és kulturális segítséget a hátrányos helyzetű kisebbségeknek, stb.).

Ha nem sikerül láthatóan nagyobb egyenlőséget és szociális biztonságot teremteni, a hazai és nemzetközi nagypolgárság, a nemzetközi és európai pénzügyi intézmények, a hazai fölső középosztály és a magyar jobboldal, sőt: a liberális értelmiség ellenkezésével szemben is, akkor kár a demokratikus pártoknak hatalomra kerülniük, mert elsöpörné őket az, amit divatjamúlt szóval ellenforradalomnak kell neveznünk.

És amelynek az alapja ráadásul nem lenne más, mint valóságos, indokolt társadalmi elégedetlenség.

Senki nem tudja, hogyan lehetne antidemokratikus körülmények között, a félrevezetett, megtévesztett tömegek körében demokratikus választásokat nyerni a mindenható kormánnyal szemben, de ebben a szándékoltan fikciós jellegű gondolatkísérletben ebből indultunk ki. És arra kellett rámutatnunk, hogy a mérsékelt, szociáldemokrata-zöld baloldal esetleges és meglepő választási sikere önmagában is milyen pokolian nehéz és kockázatos munkát jelentene, mennyire veszedelmes lenne, ha netán megtörténnék.

Vannak olyan kötelességtudó, áldozatkész, bátor, önzetlen és elvszerű vezető csoportok, amelyekre ezt a mai – hazai, európai és nemzetközi – körülmények között gigászi művet rá lehetne bízni?

Mert hogy ennél még veszteni is sokkal könnyebb.