Habár a témaválasztás és az anyaggyűjtés februárban kezdődött, a RIM-esek – bevallásuk szerint -, valójában egy hónap alatt rántották össze, csiszolgatták egésszé az előadást. A darab egy jelenetfüzér, amelyben tökéletes egyensúlyban állnak a monológok és a jelenetek, a zene és a csend, a humor és a komolyság. Középpontjában az önbizalomhiány és a megfelelési kényszer szerepel, illetve ezek okai, a belőlük származó problémák és a lehetséges megoldásuk. A RIM-diákok ehhez a témakörhöz kerestek a saját életükből példákat. Megdöbbentő, hogy minden történet, amit kimondanak, igaz, de ők mosolyognak, mert a legtöbb terápiás hatással volt rájuk. Közösen alkottak egy előadást, amin a nézők és ők is egyszerre nevetnek és sírnak.
Az egyik jelenetben ironikusan, operettszerűen figurázzák ki a közösségi médiát, később pedig olyan történeteket mesélnek el, amilyeneket eddig még senkivel sem osztottak meg. Az előadás fontos eleme az interakció. Egyes jelenetek után a szereplők a közönség felé fordulnak, és különböző kérdéseket tesznek fel: Mi jut eszedbe erről a szóról? Rád is igazak a mondatok? Történt már veled ilyen? A nézők pedig ugyanolyan őszintén mondják el saját történeteiket, ahogy azt a RIM-esek is teszik.
Az előadás végét egy közös beszélgetés zárja. Már az első párbeszéd után nagyon jó visszajelzéseket hallhatott a csoport a nézőktől: „Visszaadtátok a hitemet a fiatalságban!”, „Felidéztétek a kamaszkoromat.”, „Köszönöm az őszinteségeteket!”.
Az előadás legfőbb mozgatórugója az őszinteség. Aztán a bátorság, a kíváncsiság és a kölcsönös bizalom - nemcsak a közönség, hanem egymás felé is. Így rázódott össze ez a csapat. A színpadra pedig elképesztően sok energiával – megfelelési kényszer nélkül, magabiztosan – állnak ki és éneklik: „Nem kell, csak bátorság, egy kis mákszemnyi.”
