Hajnali hat óra, de már perzsel a meleg, úton vagyunk, araszolunk kifelé Delhiből. Zsúfolt, zajos, tömör külváros, teherautók, kerékpárok, szamárkordék, riksák kusza örvényében, kétszáz kilométer áll előttünk a keskeny és forgalmas úton. Az indiaiak felelőtlenül, figyelmetlenül és rosszul vezetnek, az irányjelzés ismeretlen, ha előznek, dudálnak, ha nem előznek, dudálnak, a szabályokat senki sem tartja be és nem is várja a másiktól, hogy betartsa. Az egyetlen törvény, ami érvényes: ki az erősebb. A teherautó leszorítja a buszt, a busz a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros a gyalogost. Hajt mindenki, mintha az élete múlna rajta. És mintha az egész ország utazna vagy szállítana valamit.
Félúton megállunk egy étkezdénél, nyílt lángon sütik a csirkét, mellette egy tepsiben fűszeres spenót és kemencében a lepény. A kerti asztaloknál külföldi vendégek, egy brit diplomata ismerősöm is a családjával. Az ő édesapja még itt volt gyarmati tisztviselő.
- Annak idején az angolok hetente lejártak Agrába – meséli. Nekik India csakugyan a Korona Gyöngyszeme volt. A sajátjuknak érezték, vasutat építettek, megszervezték a postai szolgáltatást és a belföldi légi közlekedést. Némi nosztalgia-hangulat, amit felold a Rosy Pelican indiai sör, azután indulunk tovább.
Az északi szélesség 27. fok 10. perce és a keleti szélesség 78. fok 5. perce metszéspontjánál fekvő zajos és zavaros kisvárosba, Agrába igyekszünk. Bizonyára nem sokan járnának erre, ha éppenséggel nem itt állna egy különleges építmény - nem is építmény, hanem jelenség -, a Tádzs Mahal. Szűk utcákon araszolunk, egyik kezemben a térkép, a másikkal a kéregető koldusokat hessegetem el magamtól, de egyszer csak ott magasodik előttünk. És akkor már nem számít a bűz, a por, a rengeteg ember. Csak a Tádzs Mahal.
A XVII. században élt egy legendás uralkodó, Sáh Dzsahán, aki feleségül vett egy gyönyörű szép faital lányt, Mumtáz Mahalt, aki tucatnyi gyerekkel ajándékozta meg, majd az utolsó szülésbe belehalt. Azt kérte férjétől, ne vegyen más asszonyt maga mellé és építtessen különleges síremléket a számára. Az uralkodó egyes legendák szerint a kiválasztott építésznek még a feleségét is megölette, hogy átérezze a fájdalmát. Az építkezés húsz évig tartott, a főépület csillogó márvány, drágakő berakásokkal. Az ember csak áll ott, és azt kérdezi: hogyan lehetett ezt megépíteni, honnan ez a mesebeli, légies könnyedség, honnan volt a világban ennyi gazdaság, ami ezt a szépséget létrehozta?
Aztán belépünk. A kis kapun alig szűrődik be a fény, a félhomályban még félelmetesebbnek látszanak a lenyűgöző méretek. A hatalmas boltozat alatt a két sír - végül ide temették a császárt is.
Sáh Dzsahán egy pillanatra sem tudott szabadulni a kibontakozó látványtól, teljesen megőszült, belerokkant. Szerette volna a folyó túlpartján fekete márványból megépíteni a saját síremlékét, ám gyermekei megelégelték a végtelen költekezést és a közeli erődbe záratták. A megtört uralkodó olyan cellát kért, amelynek ablaka a Tádzs Mahalra néz.
Ezzel a látvánnyal búcsúzott az élettől.
