Azt hinnénk, a tejesasszony amolyan tenyeres-talpas menyecske, arca az egészségtől majd kicsattan, orrát a hajnali dér csípte, ő maga pedig nem parfümtől illatozik, hanem frissen kaszált szénától. Mindig vidám, elvégre miért lenne szomorú egy tejesasszony, aki reggeltől estig jámbor jószágok között éli az életét, marhákat, ökröket, barmokat legfeljebb tévében lát, neki a tehenekkel van dolga.
Ismerek egy ilyen tejesasszonyt, a közeli kisvárosi piac pultjánál ül minden kedden meg pénteken, kacaja betölti a csarnokot, mosolyra késztetve még azt is, aki savanyú képpel árulja a savanyú káposztát, mintha kötelező lenne. Amikor ez a tejesasszony beszélni kezd, hallják még a szomszéd utcában kiskacsákat áruló öreg nénik is, öblös hangja elkúszik egészen a sarki hentesig, akinek azonban arcizma sem rándul, úgy vágja ketté a sertésfejet, hogy csak pattannak a csonkszilánkok, roppannak a fogak, csattannak a remegő pofadarabok, jaj de jó is az babérlevéllel megabálva, fokhagymával, borssal, morzsolt majoránnával, füstölt paprikával jól bedörzsölve, pirítóssal, reggelire.
Jómagam több mit fél éve közelébe se megyek ennek a kacagó asszonyságnak. Ha hangját hallom, már fordulok is el a hatalmas káposztahegyek jótékony takarásába, ne is halljam, ne is lássam a gazt, aki romlott túrót és savanyú tejet sózott rám, rosszul felmérve mivoltomat, hogy házi tejhez úgyse értek, városi nép vagyok, a romlott túrót majd „pikánsnak” hiszem, a savanyú tejet meg írónak.
Megtagadásom másnapján – sors keze volt ez - irdatlan tehénbőgésre riadtam. Nem a távolból, egy házból hangzott, percről-percre közeledett, s már a kapu előtt tülkölt. Faluhelyen ilyenkor pizsamában is kiugrik az ember a ház elé, már ha ránézésre el tudja hitetni a véletlenül mindig arra járó kapásokkal, hogy minyon-figurás gatyája valójában kínai mackóalsó, ami megfelel a kimondatlan helyi etikettnek.
Az ütemes bőgés egy autóból jött. Hirtelenszőke, szépen sminkelt, barnára szolizott, okos szemű fiatal nő ült a sofőrülésen, s azt kérdezte, kell-e tej? Hát hogyne kéne, gondoltam magamban, az előző napi romlott túró illatát visszahessegetve az orromból, pláne, ha - mint kiderült - egy héten kétszer házhoz jön, ki se kell mozdulni az utcából, adom a pénzt, kapom tejet. Rituálé lett a vásárlásból az utóbbi hat hónapban: messziről meghallom a bőgést, vakkant a kutya, veszem ki a fémdobozból a pénzt, a kutya sürgetően elém jön, mire ideér az autó, ő már a kapuban ül, elsőként rohan az autóhoz, körbeszagolja, visszafelé pedig már a táljánál ül, s várja, hogy elsőként kapjon a jó, hideg, friss tejből.
Így volt ez egészen mostanáig, kellemes kényelembe ringatva embert, állatot. A nő nem beszélt, csak jött, köszönt, azután tovasuhant.
Legutóbb azonban azt mondta, pénteken jön utoljára. Elköltözik, távoli vidékre megy, máshol keresi a boldogságot. Senkit nem találtak a helyére, s főnöke úgy döntött, neki sem kell tovább a macera. Inkább beadja az összes tejet egy környékbeli feldolgozónak. Féláron.
