A legnagyobb gyerekem most kezdte a felső tagozatot: ötödikes lett és az iskolában összevonták az osztályukat egy másik osztály felével. Tekintettel arra, hogy így az osztályba több új tanuló is bekerült, a szülők egy része lecsófőző napot szervezett a közösség összehozására. A főzőnap profin volt megszervezve, megérkezésünkkor már várt a fa és a bográcshely, illetve az alapanyag is (persze mindenki kifizette a maga részét). Jó volt a hangulat, azt is előre megbeszéltük, hogy melyik bográcsba mehet csípős, és melyik marad gyerek-kompatibilis.
Az első furcsaság az volt, hogy a helyszínen megjelent a polgármester, majd kisvártatva nyugdíjasok kezdték körbeállva kérdezgetni, hogy melyik bográcsban milyen lecsó fő. Én biztosítottam őket, hogy a miénkben székely, és egy fél medvét is belevágtam. Majd az egyik nyugdíjas megjegyezte, hogy ő az első kerületi újságból értesült a bográcsozásról, ahol lecsófőző családi napot hirdettek a helyi sportközpontba. Na, ekkor esett le, hogy miért járt arra a polgármester, és miért fényképezett bőszen a főzés kellős közepén, és miért jöttek a szülők által szervezett rendezvényre a nyugdíjasok. De hát lecsó volt bőven, jutott is, maradt is.
Ami ezután történt, annak azonban még mindig a hatása alatt vagyok.
Már mindegyik bográcsot levettük a tűzről, és már mindenki evett, amikor egyszer csak megjelent egy hetvenes éveiben járó bácsi, aki nagyon szegénynek, de makulátlanul tisztának látszott. Előhúzta a régimódi alumínium ételhordóját, és megkérdezte, hogy kaphat-e a lecsóból. Az egyik szervező elküldte a polgármesteri asztalhoz, mert úgy tudta, hogy ott is van lecsós bogrács és az lehet a "közcélú". A bácsi kisvártatva visszajött, hogy őt a polgármesteri asztaltól visszaküldték azzal, hogy ha itt adunk, akkor kaphat. Teleszedtük neki az egyik ételhordó edényt, de átfutott az agyamon, hogy ez talán nem lesz elég a következő hétre, ezért kértem még egy edényt, hogy a mi bográcsunkban főtt lecsóból is szedjek neki. Teleszedtem azt is, majd odaadtam a bácsinak, jó étvágyat kívánva.
Amikor visszafordultam, éles szóváltás ütötte meg a fülemet. Felnéztem és láttam, hogy az egyik szervező rokona, aki történetesen a kerületi alpolgármester, üvölt a bácsival: "Teszed vissza te éhenkórász, hát mit képzelsz?!"
Mondtam neki, hogy ezt én adtam az úrnak, vigye el nyugodtan, hozzátéve, hogy ahol a polgármesternek jut, ott jutni fog ennek az embernek is. De még mindig nem volt elég, odavágta az idős férfinak: "Akkor jegyezd meg, ennek az úrnak a vendége voltál, és meg ne lássalak itt legközelebb!"
Alpolgármester el, bácsi is sírva el.
Nem sokkal ezután, amikor már a gyermekeimre vártam, hogy távozhassunk, megkeresett az alpolgármester felesége, és azt magyarázta, hogy itt én vagyok a vendég, ezért viselkedjek. Persze megpróbáltam elmagyarázni, hogy akár vendég vagyok, akár nem - bár kifizettük a ránk eső részt és a főzésből is kivettük a részünket -, nem vagyok köteles eltűrni, hogy a szemem láttára bárkit is így megalázzanak, ráadásul mi nem egy ócska kampányrendezvényre, hanem osztálybulira fizettünk be. Majd később még egyszer megtalált, hogy béküljünk ki, nyilvánvalóan érezve a dolog súlyát. Elmondtam neki azt is, hogy nem lehet megalázni valakit azért, mert szegény, nem lehet valakinek megtiltani a belépést valahová, mert szegény, és nem lehet valakit leéhenkórászozni, csak mert szegény. És értse meg, hogy ez a két edénnyi lecsó ennek az embernek akár egy heti élelme is lehet!
Nem értette meg. Én pedig ezek után összeszedtem a gyerekeket, akik felnőtteket meghazudtoló érettséggel értették meg a távozásunk okát. Határtalanul büszke vagyok rájuk, nem úgy, mint a híresen konzervatív kerület elöljárójára, aki remélem, a szentmisén legalább meggyónja az embertelenségét.
