Bár Soros Györggyel az 1980-as évek óta négyszemközt nem találkoztam, őszinte respektussal figyeltem, amikor például a 90-es évek közepén arra áldozta a pénzét, hogy Szarajevóban tízezrek vízhez jussanak és így túléljék a szörnyű balkáni háborút. Én magam soha nem kértem és nem is kaptam tőle egy fillért sem. Sőt ő tartozik nekem egy dollár huszonöt centtel. Ez ma 340 forint. Valamikor a 80-as évek végén adtam neki ezt a kölcsönt, miután mindketten részt vettünk a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations) egyik késő esti ülésén az intézmény New York-i központjában.
Ez az egyébként független tanács évtizedeken át a Nagy Amerikai Összeesküvés központja volt, és még ma is az. A szélsőséges jobb- és baloldali sajtó világszerte talán azért gyűlöli, mert ülései a nyilvánosság kizárásával zajlanak le. A tagság az amerikai gazdasági, politikai és intellektuális elithez tartozó, többnyire ősz hajú, gyakran fontoskodó, túlnyomó többségükben fehér bankárokból, ügyvédekből, egyetemi szakértőkből, valamint volt és reményteljes külpolitikusokból tevődik össze. Az évek során a tanács egyre több nőt is befogadott és fiatalított is a 35 éven aluliak próba-tagságával. A fontosabb előadások anyaga előbb-utóbb megjelenik a tanács Foreign Affairs című jóhírű kiadványában.
Ezen a bizonyos estén, a tanács későesti ülése után több tucat ember álldogált a kijáratnál, közöttük Soros is, mert a pokoli eső miatt nem lehetett taxit kapni. Amikor kiderült, hogy saját autója is elakadt, Soros hozzám fordult: „Te hogy mész haza?” Busszal, mondtam, miután eláll az eső. Velem jött. Együtt utaztunk a Madison Avenue-n közlekedő zsúfolt buszon. Miután nem volt nála pénz, vettem egy jegyet neki is $1.25-ért, megköszönte, hamarosan leszállt, én még folytattam az utat, hamarosan hazaértem.
Ami engem illet, 1977-ben meghívás alapján lettem a tanács tagja és valamikor 2006 körül léptem ki. Nem számoltam meg, de közel három évtized alatt legalább ezer megbeszélésen vettem részt. Több előadást is tartottam a New York-i központban és Washingtonban, valamint jó néhány szemináriumot vezettem. Ám az örökös tagsággal járó megtiszteltetés kezdeti öröme – hiúságom tápláléka – már régen elillant. Kiléptem, hogy se időt, se pénzt ne pazaroljak erre tovább. Miért fizessem az évi tagdíjat azért, ami egyre kevésbé érdekel? Elvégre az utolsó években alig vettem részt a tanács megbeszélésein. Unatkozni máshol is lehet.
Az igazság az, hogy az évek során soha semmilyen titkot nem hallottam ott, összeesküvést pedig igazán senki sem szőtt. A tanács nem afféle „háttérhatalom”, tagjai nem összeesküvők. Ha egyáltalán van valamilyen alapelve, az az a közhely, hogy az Egyesült Államok aktívan ápolja a nemzetközi együttműködést. Amerikának is, a világnak is hidakra és nem falakra van szüksége.
Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy még ma is a tanács tagja lennék, ha izgalmas összeesküvésekben vehettem volna részt egy-egy kommunista vagy fasiszta rendszer ellen.
