A szomszédos Kolumbiából szemlélve Venezuela az ígéret földjének számított 20-30 évvel ezelőtt. A világ legnagyobb olajtartalékával rendelkező ország virágzott, s az elnöki széket 1999-ben elfoglaló Hugo Chávez tárt karokkal fogadta a szegénység, a munkanélküliség, a gerillák és a drogkartellek elől menekülő kolumbiaiakat, akik komoly segítséget kaptak a venezuelai letelepedéshez. A két országot összekötő Simón Bolívar hídon most ellentétes irányú migráció zajlik: tömegek vándorolnak Kolumbiába a jobb élet reményében, Venezuelában ugyanis az éhezés, és az utcai erőszak a mindennapok része lett, a helyzetet pedig egy mind diktatórikusabb vezetés súlyosbítja. Kolumbiában egyelőre nem kongatták meg a vészharangot, sőt, példás empátiával fogadják a bajba jutott szomszédokat, ám szakértők Törökországgal példálózva arra figyelmeztetnek, hogy fel kell készülni a tömegek érkezésére.
A helyzet így is rendkívül komoly, augusztusban napi 20-25 ezer ember kelt át a 315 méter hosszú hídon. Gond nélkül megtehetik, mert 90 napig legálisan tartózkodhatnak az országban. Az emberek egy része üres bőröndökkel és szatyrokkal érkezik, ők a heti vagy havi bevásárlást – főképp rizs, cukor, tészta, higiéniai termékeke és gyógyszereket beszerzését – intézik Kolumbiában, Venezuelában ugyanis olyan súlyos élelmiszerhiány van, hogy még akkor is nehéz hozzájutni alapélelmiszerekhez, ha telik rá. A helyzet az utóbbi három évben vált igazán kritikussá, civil szervezetek szerint a venezuelaiak jelentős része alultáplált. Három caracasi egyetem a közelmúltban publikált egy kutatást, amelyből kiderült, hogy 2014 óta az emberek 74,3 százaléka veszített a testsúlyából.
A CNN Espanol helyszíni tudósítójának a középiskolás Victor Martínez azt mesélte a határnál, hogy minden hatodik héten buszra száll a 800 km-re lévő Caracasban, hogy Kolumbiában rizst, tésztát és szappant vegyen. Júliusban félbehagyta a tanulmányait, mert az erőszakba torkolló kormányellenes tüntetések miatt túl veszélyes volt iskolába mennie.
A Simón Bolívar hídon átkelő emberek másik csoportja nem üres zacskókkal érkezik, hanem teli bőröndökkel. Ők már nem bíznak abban, hogy a közeljövőben javul a helyzet a Nicolás Maduro elnök kormányozta Venezuelában, így Kolumbia vagy a végcéljuk, vagy csupán tranzitország, ahol addig maradnak, míg elegendő pénzt nem gyűjtenek ahhoz, hogy Ecuadorba, az Egyesült Államokba, Panamába, Peruba vagy Chilébe jussanak.
Az ENSZ menekültügyi főbiztosságának júliusi adatai szerint hivatalosan 300 ezer venezuelai él a 48 milliós Kolumbiában. A migráció különösen az elmúlt két évben vált intenzívvé, a bogotái Rosario Egyetem kutatása szerint a Kolumbiában élő Venezuelaiak száma 2015-2016-ban a duplájára nőtt. Mivel hivatalosan csupán 90 napig maradhatnak az országban, a három hónap elteltével sokan illegálisan maradnak ott. Munkavállalási engedély nélkül igen nehéz az integráció, a többség feketén dolgozik – cukorkát, cigarettát, és más termékeket árulnak az utcán vagy építkezéseken helyezkednek el –, így könnyű prédái a kizsákmányolásnak, az abúzusnak.
„Klórt árulok, hogy ki tudjuk fizetni a lakbért. San Antonióban veszem meg a flakonokat, itt meg eladom. Az egész család ezt csinálja a túlélésért. Venezuelában éheztünk” – nyilatkozta egy 17 éves fiú az Efecto Cocuyo független venezuelai hírportál helyszíni tudósítójának, miközben két öccsével sorban állt egy kolumbiai ingyenkonyhán. A sajtó munkatársai által megkérdezett emberek mind komoly nehézségekről számoltak be, de hozzátették: még ez is jobb, mint otthon. „Egy ország sem tökéletes, de Venezuelában az embernek nincs jövője. Szerettem volna a hazámban maradni, de egyszerűen nem volt semmilyen lehetőség előttem” – mondta a The Guardian helyszíni munkatársának Ramón Araújo. A férfi februárban vándorolt ki, Cúcuta külvárosában, egy lakótelepen él, ha szerencséje van, olykor elhívják egy-egy építkezésre dolgozni. Amint pénzhez jut, küld belőle az anyjának és a testvéreinek.
A migráció aligha fog csillapodni a közeljövőben: az erőszakos utcai tüntetések ugyan már nem mindennaposak Venezuelában, a gazdasági krízis azonban a jövőben is várhatóan sokakat késztet menekülésre. A kritikus helyzet ellenére a kolumbiai kormány kommunikációja higgadt. „Készek vagyunk oltalmat biztosítani minden venezuelai állampolgárnak, akinek szüksége van rá” – nyilatkozta a közelmúltban María Ángel Holguín külügyminiszter az egyik kolumbiai rádiónak. A vezetés és a társadalom empátiáját az is magyarázza, hogy a helyiekben még frissen él az elmúlt évtizedek emléke, amikor kolumbiaiak tömegei vándoroltak ki a környező országokba a jobb élet reményében. A kormány a nyugodt hozzáállás ellenére igyekszik felkészülni, új menekülttáborok építését tervezik, éppen ezért májusban egy delegáció Törökországban tanulmányozta, hogy miként küzdött meg az ankarai vezetés az első sorban Szíriából érkező menekülthullámmal.
Vannak ugyanakkor egyes – egyelőre igen halk – hangok, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy Kolumbia, a régió legmagasabb munkanélküliségi rátájával bíró ország, nincs kész ennyi venezuelai befogadására. A hatóságok azonban nyugalomra intenek. „Kolumbia nyitott a migrációra. A legnagyobb hiba az, ha megbélyegezzük egy nemzet polgárait. Nem szeretnénk ebbe a hibába esni” – idézi az El Tiempo Christian Krugert, a kolumbiai bevándorlási hivatal igazgatóját.
