A magyar állam, amelynek kötelessége lenne, hogy a munkások és munkáltatók között fölmerülő viszályokat igazságosan és pártatlanul kiegyenlítse, nemcsak ezt nem teszi, hanem maga is provokál viszályokat, sőt a legtúlzottabb munkáltatók, az uszítók álláspontjára helyezkedve, kizárásokat rendez. Az a kormány, amely megígérte és vállalta, hogy messzemenő szociálpolitikai intézményeket alkot, az a kormány a dohánygyári munkásnőket, azokat a szánalomra méltó proletárnőket, akiknek férjeik a harctéren védik az országot és akik a mai rettenetes drágaság mellett sem keresnek többet, mint 3—4 koronát naponta, a munkából kizárta.
Kizárta őket, mert éhező gyermekeik számára több kenyeret kértek.
(...) A dohány árát rövid időn belül közel 100%-kal emelték és a munkásoktól sajnálnak néhány fillér béremelést. De nemcsak a munkabérekről van szó: a pénzügyminiszternek és a pénzügyminisztérium magasabb tisztviselőinek az is fáj, hogy végre a dohánygyári munkások is mozogni mernek, hogy fütyülnek azokra a középkori fegyelmi szabályokra, amelyek az elbocsátás terhe mellett megtiltják nekik, hogy egyesületet alakítsanak vagy hogy valamely modern egyesületnek tagjai lehessenek.
