Ségolene Royal az utóbbi évtizedekben „divattá lett” társadalmi és közéleti téma egyik legnagyobb ismerőjévé nőtte ki magát, s ezzel nagy tiszteletet sikerült kivívnia magának az ENSZ-ben. Jelenleg az egyik legfontosabb új nemzetközi funkciót tölti be, pedig a pályája nem ezzel az ígérettel indult.
Dakarban, az afrikai Szenegálban született 63 esztendeje, a hadsereg zord alezredese, és egy családanya gyermekeként. Öt fivérével és két nővérével együtt szigorú katolikus hagyományok szerint nevelték. Visszaemlékezések szerint az édesapját igazán csak az öt fiú „trónörökös” foglalkoztatta. Legnagyobb törekvése az volt, hogy derék, kötelességtudó katonát neveljen belőlük, s a lányok férjeit is efelé igyekezett terelni. Ez a szellemiség saját bevallása szerint nem tetszett Ségolene-nek, de az érzékenyebb lelkületű anyjának sem. Az asszony végül elszánta magát, hogy otthagyja az alezredest, és új életet kezd azon gyermekeivel, akik követték őt.
Ségolene pályáját meghatározták az egyetemi évek. Itt ismerkedett meg barátaival, többségükben a baloldallal rokonszenvező fiatalokkal, a Szocialista Párt jövendő vezetőivel. Köztük Francois Hollande-dal, akinek a charme-ja állítólag főként abban állt, hogy ékes szavú, elragadó szónok volt. Meglehet a hírnév nem volt teljesen megalapozatlan, de Mitterrand-tól, a későbbi mestertől nem igazán sikerült ellesnie a politika művészetének igazi rejtélyeit. Ez azonban nem állta útját a szerelemnek, a párnak három fia és egy leánya született. Flora születése idején a Paris Match úgy döntött, hogy fotóriportot közöl róluk, és Valérie Trierweilert, a magazin munkatársát kérte föl a cikk megírására. Az újságíró igen közel került a családhoz, olyannyira, hogy amire Hollande-ot államfővé választották, Valie költözött – ő sem hitvesként, hanem élettársként – az Élysée-palotába a négy gyermek anyja helyett, noha csak kurta ideig.
Ségolene a kormányzatban szerényebb tárcák élén menetelt előre, időközben azonban kedvet kapott, hogy belefogjon egy merészebb vállalkozásba is, így a 2007-es elnökválasztáson kihívta Nicolas Sarkozyt, de alulmaradt. Hollande elnöksége során azonban kiderült, hogy a konzervatív elődöt váltó szocialista elnök kormányzása nem sikerült olyan fényesre, mint amilyennek győzelme idején ígérkezett. Már az első hónapokban világossá vált, hogy a szocialisták nem a legremekebb miniszteri gárdát állították össze. Csakhamar Hollande is rádöbbent arra, hogy nem minden a vágyai szerint alakult, az Aranyszájú Szent János-féle szónoki talentum önmagában kevés az üdvösséghez.
Jobbára ezért inkább utazgatott, külföldön tárgyalt. Viszonylag gyorsan rálelt a „csodaszerre”: mindenekelőtt hajdani élettársa környezetvédelmi ösztöneire, amelyek Ségolene-t igen gyorsan megkülönböztették a többi uniós tagállam minisztereitől. Persze akadtak közöttük is derék és hozzáértő szakemberek, de Párizs lett a környezetvédelmi „főváros”, így amikor végre elérkezett az ENSZ égisze alatt az átfogó nemzetközi rendszer kialakításának az ideje – és elindult a közös fellépés a sarkkörök tájékán –, senkinek nem jutott eszébe más nevet indítványozni, mint az övét. Szavazásra gyakorlatilag szinte nem is volt szükség arról, hogy ki is legyen a világszervezet első sarkköri minisztere, vezető csúcsdiplomatája. Ségolene Royale ezzel egyúttal jogos kárpótlást kaphatott a francia politikai életben elszenvedett balsikereiért, s a magánéleti kihívásokért.
„Ezentúl te leszel a hideg és a meleg vitathatatlan ura” – mondta neki egy régi ismerőse, amikor szeptember elején hivatalba lépett. Azzal tréfálkoztak, ha Emmanuel Macron francia elnök a jeles hölgyet netán külügyminiszterévé nevezte volna ki, az imént elfoglaltnál az talán szerényebb posztnak számítana. Az első küldetés Chilébe vezet, ahol egy nemzetközi összejövetelen az Antarktisz oltalma lesz a téma, a Spitzbergákon pedig később a globális felmelegedés veszélyeiről vitáznak majd. El se kezdődött még igazán a munka, és máris igen elfoglalt. Madame Royal mégis elégedett, mert – amint állítja – eredeti vágyait követve szolgálhatja az emberiség jövőjét.
