Thomas Mann „Lujzi” című novellája egy Christian Jacoby nevű jóérzésű, kövér ügyvéd szívszorító vergődését követi, akit a véletlenül az ölébe hullott, szép és fiatal, de tőle oly idegen felesége rábeszél, hogy egy estélyen öltözzön táncosnői ruhába, s lépjen színpadra, amit hosszas tusakodás után megtesz. Ilyen viszolyogtató érzéseket keltenek György Péter nyilvános pukedlizései zsidó származásának örvénye körül – sajnos nem először, de katarzis nélkül. Szívfacsaró látvány, azon túl, hogy az effajta közszereplés a közönséget teszi kollektív Christian Jacobyvá, amely a vergődéses produkciót cinkosan megtapsolja, vagy kénytelen - egyfajta szintén tragikus téves csoport- vagy érdekközösség hiedelme okán - elviseli.
A szereptévesztésbe delejeződött primadonna „Az Izrael-tabu” (Népszava/Szép Szó, 2017. aug. 19.) című cikke az izraeli miniszterelnök látogatása kapcsán mondja fel a közelgő magyar parlamenti választások ellenzéki mantráit: a magyar kormányfő szavazatot vásárol erdélyi magyaroktól, cigányoktól, kikacsintóan antiszemita, és velejéig antidemokratikus, különösen, amikor az ultraortodox zsidók előtt ígér küzdelmet az antiszemitizmus ellen, a náluknál jóval számosabb és begyökerezettebb zsidó neológia rovására. Mindez a Kádár-rendszer, Trianon, a holokauszt pas de deux-ivel körüllejtve, ahol a személyes motívum, hogy édesanyja Izraelbe (Palesztinába?) távozott hetvenvalahány év előtti kártyapartnerét felkutatná.
Táncikálásában Heisler András a Mazsihisz (a neológ zsidóság) vezetője a hős, aki végre (az 1967-től 2017-ig tartó kártékony intervallum után) lerántja a leplet az izraeli közméltóságról: áruló. Ugyanis az izraeli miniszterelnök, hirtelen felindulásból vagy politikai megfontolásból elárulta a magyar zsidóságot. (Anélkül, hogy megnevezné, hogy miben rejlik a hőstett, valamint a csúnya cselekedet – legyen ez evidens, hiszen ő mondja. De mégis furcsa, hiszen így nem lehet megcáfolni.)
Előrebocsátom, legitimnek, sőt kívánatosnak tartom a magyar viszonyok és a jelenlegi politikai konstellációk akár megsemmisítő bírálatát. S talán még - bár viszolyogva - a Móricka perspektívát is, hogy a választások közeledtével „mindenről az jut eszébe”.
De. Mi köze ehhez Izraelnek és miniszterelnökének? S ami végzetesebb: miért kell folyamatosan füllenteni és végletekig ignoránsnak lenni e diskurzusban - mert az csak az ügyet (s bizony a médiumait is) hitelteleníti. Ugyanis – hol kezdjük? – nem igaz, hogy 1967-től 2017-ig nem lehetett írni, széleskörűen és mélyen az izraeli társadalmi és politikai valóságról. Gy. P. saját példája is csattanós ellenbizonyíték.: Kardos G. György (mesterem, legyen áldott az emléke) trilógiáját a Kádár-korszakban írta Magyarországon, ott és akkor hatott. Már a Kádár-korszakban jelent meg izraeli írónak épp az arab-izraeli viszonyt központba állító regénye: A. B. Jehosua Szerelmesek (1987). 1967 és 2017 között jelent meg magyarul az izraeli prózairodalom java; Ámosz Oz, Jehosua, David Grossmann regényei. Őket elkerülték a posztmodern és a szövegirodalom áramlatai, s ezért az izraeli társadalom – s benne az arabokkal való együttélés – problémáival foglalkoznak, realista megközelítésben. Garantáltan baloldaliak, s ebből a világnézetből bírálják a közeget, amelyben élnek. (Mindhárman jártak Magyarországon, nem csekély nyilvánosságtól kísérve.) Ugyanis Izrael – ezt a példát érdemes megszívlelni – kormányzatoktól függetlenül elismeri a művészetek autonómiáját, sőt, természetes dialektikáját. Ott természetes, hogy az igaz (tehát esztétikailag is érvényes), vagy mainstream művészet baloldali, mert a „Legyen” (Sollen) elvárású hozzáálláson alapszik, ellentétben a konzervatív „Van” (Sein) felfogással, ami inkább a politikában kamatozik. Hasonló a helyzet az irodalommal együtt mozgó izraeli filmekkel, amelyek a rendszerváltozás után tömegével kerültek magyar mozikba. Budapesten évről évre rendeznek zsidó és izraeli filmfesztivált is; itt szintén visszaüt a példa, hiszen ezek egyikén láthattuk a Gett (Válólevél) című alkotást.
Hasonló a helyzet a „másik oldalról” is. Az igaz, hogy a Kádár-rendszerben nem születhettek magyar részről igaz, s eredeti tapasztalatokon nyugvó tudósítások Izraelről a nagy nyilvánosságban. Azonban a rendszerváltás után annál inkább. A sokéves hiátust mohón bepótlandó, riportok, naplók, interjúk, tévéfilmek tucatjai készültek, a Rádió és az MTI héberül tudó, az ország történelmével, politikai viszonyaival tisztában lévő tudósítókat alkalmazott. S az akkor még szocialista-liberális túlsúlyú nyomtatott sajtó járt ebben az élen. (Jómagam a Népszabadságnak „tudósítottam” 1990-ben az öbölháborút, majd a következő évben a Jichak Rabin vezette baloldal visszatérését az ország irányításába – s vele az oslói egyezség lehetőségéhez -, a dolog természeténél fogva a „palesztin kérdést” nem mellőzve. S amint az izraeli-jordániai határon átugorhattam Petrát megnézni, lelkesedésemben ki is adtam Simon Peresz Az új Közel-Kelet című, oly tragikus víziónak minősült könyvét (1995) megfejelve egy személyes Peresz-interjúval és a norvég külügyminiszternek a norvég kiadáshoz írt előszavával – igaz, fájdalmamra a szocialista-liberális médiumok cenzúrával fölérő csendjétől övezve. A Népszava külpolitikai újságírója, Kepecs Ferenc is tekintélyes tudás alapján tájékoztatott évtizedeken át az izraeli politikáról, s megtanult héberül is. Tatár György Izrael - tájkép csata közben (Osiris, 2000) című kitűnő, filozófiai emelkedettségű könyve, s a körülötte gyűrűző diskurzus nem elégítette ki intellektuálisan Gy. P.-t?)
Ha már szóba került „a lehetetlen helyzetbe hozott” hitközség, s az akkor még Országos Rabbiképző, meg kell említeni, hogy az „Ahavat Israel” (Izrael szeretete) vallási (erkölcsi) parancsai nyomán elöl-jártak a kapcsolatok helyreállításában. (Scheiber Sándor egyetlen pillanatra sem szakította meg izraeli kollégáival a személyes és tudományos érintkezést.) Izraeli szakemberek hozták létre a tanintézményben a szociális képzést, ami ma is Izraelben képzett vezető keze alatt működik. Nem kevés ember hídteremtő munkájának pökhendi kiradírozását – még ha bátorságáért kalapot is kell emelni – a leghatározottabban vissza kell utasítani!
De Gy. P. ennél is magasabbra srófolja a tétet. Azt állítja, Orbán Viktor a valóban autentitás- és legitimációhiányos ultraortodoxok (valójában Chabad – egy sikeres, a „mindennapi életre” nyitottabb haszid nemzetközi zsidó szervezet) hazai képviselői előtt nyilvánította ki együttműködését az antiszemitizmus visszaverésével kapcsolatban. Holott a Netanjahu-vizit hazai zsidósággal kapcsolatos valamennyi mozzanata ország-világ szeme láttára a neológ zsidóság intézményeinek keretében zajlott. Nem telt el annyi idő, hogy ez kihulljon az emlékezetből és „fake news” legyen belőle.
S – itt már ezt a szót kell használni – hazugsággal ér fel a Netanjahu-Orbán találkozó kapcsán kihagyni, hogy Orbán ebből az alkalomból olyasmit mondott ki, amit 73 éve senki. Hogy Magyarország (nem az élemedett korú és képességű Horthy) „bűnt követett el, hogy nem védte meg zsidó állampolgárait.” Nem határolta le kicsinyesen a bűnösöket elkövetőkre, s cinkosan vagy közömbösen eltűrőkre, s nem határolta le időben sem a bűnt. Nem ismerhetem a magyar miniszterelnök e nyilatkozathoz vezető megfontolásait, de ha a meghatározó nyilatkozat elhangzott, nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Mert ha ezt ekkor és akkor nem mondta volna, akkor mást sem mondott volna ekkor és akkor. A médiumoknak a szenvtelen és nem a szelektív tájékoztatás a kötelessége. S ez alól nem ment fel – ellenkezőleg –, ha a másik oldal ún. sajtója így tesz, mert ahhoz hasonulni végzetes öngyilkosság. (Teljesen kiábrándultam a balliberális médiából, amikor Orbánnak az MTK pályán – nem kaftánosok ültek a lelátókon – elmondott, a zsidóság szerepére, s a holokausztban elszenvedett veszteségeire emlékező szép szavai kapcsán csak a beszédet kísérő, kulturálatlan füttyről számolt be. Azért közöltem le a Múlt és Jövő-ben a teljes szöveget, vállalva néhány előfizetés visszamondását, hogy a történelem számára fennmaradjon.)
A pszichológia eszközeivel föltárandó jelenség a heves vágy, „jog” Izrael bírálatára. Zsidók és nem zsidók – sőt, "szerepüket formáló nyilvános zsidók"(?) - részéről egyaránt. Ez a vágyteljesítés összetett legitimitást igényel. Tárgyi tudást, amihez hozzátartozik a héber nyelv valamely szintű ismerete és a terepen való elmélyült tájékozódás, ami minden véleményformálás alapja. A bírálatnak e permanensen „lángoktól ölelt kis országról" még két erkölcsi megfontolással kell/illik számolnia. Léte ugyanis a zsidókkal szembeni európai üldözések sorozatának, leginkább a holokausztnak köszönhető. Szemforgató a „palesztin kérdést” kisebbségi politikának tételezni – mert ez a muszlim világ bonyolult modernizációs és nagyhatalmi problémájának a kifejeződése. (Egyébként nincs utódállami magyar kisebbség, amely oly kiterjedt politikai, kulturális és egzisztenciális jogokkal rendelkezne, mint az izraeli arabok.) Izrael háborúban áll az őt elpusztítani törekvő muszlim világgal, s az első még palesztinai zsidó telepek létesítése óta hasonló, sok tízezer áldozattal járó terrortámadásoknak van kitéve, mint amilyenek most ütötték fel a fejüket Európában. Ennek fényében erkölcsi kérdés kívülről bírálgatni, hogy mi ott a helyes politikai, katonai, vagy kulturális tennivaló. David Grossmann a fiát vesztette el a legutóbbi libanoni háborúban, amelyet ellenzett. Ő fájdalmasan megfizette, hogy egy markáns, a mai Izraelben jelentős, de mégis kisebbségi véleményt képviseljen. A budapesti piruettezőnél azonban ez gyáva és (ön)antiszemita felhangú gesztus. (Heller Ágnes A „zsidókérdés” megoldhatatlansága. avagy Mért születtem hébernek, mért nem inkább négernek? (2004) című művében mutatja be az antiszemitizmus baloldali ágának eredetét és továbbélését a mai diskurzusban.)
A mai Izraelnek Kádárhoz, Trianonhoz nincs köze, fölösleges és alantas belekeverni. A magyarokat és magyar zsidókat egyaránt terhelő örökség nem hatalmaz fel senkit arra, hogy a tanulmányozatlan és ennélfogva megemésztetlen történelem visszaöklendezésével mérgezze a közeget, amely most jövője sorsfordító küszöbére érkezett.
