Az ismerősöm gyermekét felvették az orvosi egyetemre. Az ismerkedés a gólyatáborral kezdődött. A megérkezéskor rövidital, a folytatás rövidital, a tanács, hogy igyál többet, akkor nem leszel másnapos, majd igyál még, aztán a cél, hogy ne emlékezz semmire. Közben gólya himnuszt kell tanulni, meg sokszor elénekelni, és persze közben inni. A vers erősen hímsoviniszta, szexuális aktivitásra biztató, a résztvevők, ivók, éneklők legalább fele nő. Ez nem zavarja őket, vagy az alkalmazkodási kényszer, vagy én nem tudom mi teszi, de tűrik ezt. A szöveg trágár, ráadásul minden más karra járót lealáz. A gólyák között statisztikai valószínűség szerint kell lennie homoszexuálisnak is, akiket külön megszégyenít az ismételgetett dal. Ki fizeti a piát? Az idősebb orvostanhallgató szervezők, vagy más? Nem tudom. Forog a gyomrom a gondolattól, hogy újabban így szocializálják az orvostanhallgatókat (is?) az egyetemhez. Sajnos a négy orvosegyetem között ebben sincs nagy különbség. A külföldi hallgatóknak szerveznek-e gólyatábort, és ha igen, akkor ott milyen program van? Én is szerveztem gólyatábort egyetemista koromban, de akkor ott a közösségépítésről szólt a program. Mi sem voltunk jobbak, sem önzetlenebbek, mint a mostani egyetemisták.
Röhej, hogy egyáltalán erről kell gondolkodni. Amikor én még kissrác voltam, akkor nem kizárólag pénzt akartunk keresni. Szenvedést akartunk enyhíteni, gyógyítani és a végzés után olyan helyre kerülni, ahol az életre szóló tudás alapjait lehet megszerezni. TANÁROK mellé szerettünk volna kerülni, ezekért a helyekért volt verseny. Tanulni, megtanulni, hogy hogyan kell ORVOSKÉNT használni a tudást, amit az egyetemen szereztünk. A kérdés ilyenkor nem a fizetés, nem a megélhetés volt, hanem az, hogy meddig maradhatok ott, be tudok-e kerülni az iskolába a tanítványok közé. Méltó leszek-e rá? Ez volt az életpálya modell. A mester büszke lehetett főorvossá lett tanítványaira, akik addigra persze jól is kerestek. Igaz, ez nem volt gondtalan jövedelem, mert a kórházi fizetés - főleg a sebészi szakmáknál - elhanyagolható volt a betegektől és a gyógyszergyáraktól kapott juttatások mellett.
Vártuk a rendszerváltást, hogy olyan idők jönnek, amikor csak a fizetésből tisztességesen, jól meg lehet élni. Nem kell állandóan arra gondolni, hogy mit is tettünk, amiért ha akarnak, bármikor elkaphatnak. Ez az idő még nem jött el.
Viszont most kiszámíthatatlan, hogy mi lesz az osztály sorsa, ahol dolgozunk. Munkatársaink, akiktől tanulni lehetne, nincsenek. A kórházi orvosok középkorú rétege többségében nem Magyarországon dolgozik. Mintegy háromezer középkorú orvos hiányzik az itthoni rendszerből, főleg a kórházakból.
És most visszatérhetünk az elejére, a gólyákhoz. Elfogadhatatlan példát látnak. Lehet, tényleg az a legjobb, ha úgy leisszák magukat, hogy az emberi méltóságuk is kiázik, és talán, szerencsére alig fognak emlékezni az egészre? Tényleg velük kell majd gyógyíttatni magunkat? Egy zárt orvosi portálnak jeleztem, hogy nagy a baj a következő generáció felkészítésével. Nem ment át a poszt az adminisztrátorokon. Nem vállalták fel a témát - vagy a felelősséget. Pedig erről nekünk, orvosi diplomát szerzetteknek, orvosi esküt tetteknek kell tennünk! Segítsetek, kollégák! Milyen mintát mutatunk?