Darren Arofofsky bátor ember. A velencei filmfesztiválon a közönség egyik fele által rajongással fogadott, a másik – egyértelműen hangosabb – fele által kifütyült vadonatúj filmje, az Anyám! igazi jelenség, kifejezetten zavarba ejtő munka. A rendező, akit nem mellékesen a Berkeley egyetemen még Jancsó Miklós is tanított, szemmel láthatóan nem érdekel a mára unalomig silányodott kötelező hollywoodi dramaturgia, számos pontján öntörvényű filmet készített, miközben azok is értékelni fogják, akik élvezik Jennifer Lawrence fokozatos sokkolását és kiborulását egy nyomasztó pszichóban. Hollywood egyik legizgalmasabb színésznője mindent meg is tesz a film érdekében, név nélküli, később pedig csak anyának hívott karakterét makulátlanul alakítja. Ugyanazt a bizonytalanságot játssza, mint mi nézők, mert tényleg szürreális dolgok történnek vele egy expresszionista a filmben.
Pedig a környezet egészen polgári körülmények között indul: adott az Anya, aki egyedül él az Ő-vel, a nagy költővel a préri közepén. Egyszer csak megjelenik náluk egy szintén név nélküli férfi (Ed Harris), akit nemsokára követ a felesége (Michelle Pfeiffer – elképesztően zseniálisan hozza a gonosz nő archetípusát). Itt még gondolhatjuk azt, hogy amit látunk, az a valóság, de amikor az anyának látomásai kezdenek lenni, illetve megjönnek az ismeretlenek gyerekei, akik közül az egyik megöli a másikat, egyre többet gondolkodunk azon, hogy vajon valóság-e vagy rémálom, ami pereg a vásznon. Ezzel párhuzamosan a világot besűríti a házba a háborúktól az élet megszületéséig – nem ismeretlen ez az ontológiai megközelítés Aranofsky-tól. Ezen a ponton túl pedig úgy kezd el dominálni az őrület, hogy azt nem lehet, nem is érdemes szavakkal leírni.
Látni kell.
Nyilván lesznek sokan, akik megpróbálják majd hagyományos módon elemezni a filmet, és azt, hogy az alkotói válságban lévő művész hogyan merít ihletet az anyából (aki így az inspiráció szimbólumaként is tekintendő) és ez milyen kegyetlen módon stilizálja a mindennapjainkat, de azokat sem lehet majd elítélni, akik csak a mozgóképes hatás miatt lelkesednek majd. Mert intenzitásában a Rekviem egy álomért és a Fekete hattyú című darabokat gondolja tovább Aranofsky. Akik fütyültek, azok pedig a Forrást emlegetik előzményként, amelyet annak idején masszívan kifütyültek a Lidón.
– Az emberiség számos gyönyörű és borzalmas dolgot alkotott meg, a célom az volt, hogy a világot egy házba koncentráljam – mondta Darren Aranofsky a sajtóvetítés utáni sajtótájékoztatón, hozzátéve: ez a film kirobbant belőle. Míg a korábbi filmjeit évekig írta, ez mindössze öt napig tartott, a fő inspiráció pedig Luis Bunuel Az öldöklő angyala, illetve Susan Griffin Woman in Nature című feminista műve volt. Arra a kérdésre, hogy mennyire tekinthető bibliai allegóriának az Anyám!, röviden csak annyit mondott: a film munkacíme A hatodik napon volt.
