A szél befelé fújja a függönyszerűen szitáló esőt a lelátóra, már azelőtt eláztunk, hogy kijöttek volna melegíteni a csapatok. A hangszórókból a Nirvana Smells Like Teen Spiritje szól, helló, helló, ma épp milyen mélyen vagyunk?
A refrén alatt hirtelen videoklipben érzem magam, amint végigtekintek a Cristiano Ronaldót fotózó-videózó drukkereken: „itt vagyunk, hát szórakoztassatok minket!”. Villognak a vakuk, készülnek a szelfik, meg-megcsillan a melegítő portugál fülében a gyémánt. Hülyének érzem magam, éneklem hangosan, mellettem egy kisfiú lopva bámul, nyilván nem ismeri a számot, nem érzi a tökéletes, tankönyvi helyzetkomikumot. Mert a játékosok bemutatásakor hirtelen füttykoncertre vált a stadion fele – nem vagyok nagy matematikus, de ide a rozsdás bökőt, hogy igen magas százalékban olyanok füttyögnek, akik az imént még áhítattal dokumentálták Ronaldo minden mozdulatát. Hiába, no, bevonult a katonazenekar a himnuszokhoz, Real Madrid helyett most már magyar válogatott van.
A kisfiú nyújtott karokkal emeli magasba a székére helyezett fehér nejlonlapot a grandiózus élőképhez: mi vagyunk a fehér a kokárdában. Én is tartom a magamét, mindenki tartja, kivéve az előttem ülő nő, aki a négyszázhuszadik szelfijén dolgozik éppen – jellemző módon még csak nem is fordul a pálya felé, hát minek is, nincs ott semmi látnivaló. Be lehet jelentkezni Facebookon, itt vagyunk, hát szórakoztassatok bennünket.
Ezt az erőlködést, ezt szokd meg, súgnám oda legszívesebben a kisfiúnak, aki elszánt arccal, de mind jobban remegő karokkal tartja a nejlont. Ebben a mozdulatban, ebben a fáradó, mégis kitartásra vágyó, zsibbadó érzésben benne van minden, kisfiam, amit tudnod kell az elkövetkezendő éveidről: a végtelen túrák, a megalázó vereségek dühe, a gólok utáni eksztázis, az istenálddmeg és a megbűnhődés, az is.
S persze a helyzetkomikum: megtanulod majd azt is. Századszor is tapsikolva lejátszani a felvételt, amin Böde beleépíti a norvégot a gyepbe, mint a zsíros kenyeret. Üvölteni a nyilvánvaló lesnél, hogy ellenünk fúj a rohadék, reklamálni, hogy semmisevót, miközben látod, hogy helyben operálni kell a védőt. Hogy annyira nem lehet komolyan venni önmagunkat, hogy egyszerűen nincs más megoldás, mint a komolyan vevés. Áldottnak érzem magam, énekli Kurt Cobain, a mi kis csapatunk mindig is az volt, az marad örökké.
Mi egy Nirvana-szám vagyunk, kisfiam, ami többnyire nyers és dühös, csak néha lágy és andalító, de akkor jön a refrén egy gyomros erejével, és emlékeztet, hogy a körúton vonulós boldog éjszakák végén valahogy mindig Andorrán ébredünk. De aztán megyünk újra, zászlókkal, mezekben, kifestett arcokkal és szívekkel, mert ez a mi katarzisunk: az a néhány pillanat, amikor a síkok – a szarkazmus meg a valóság dimenziója – összecsúsznak, és arra ocsúdunk, hogy te, ez, ez most kurvára őszinte volt.
Az összes többi időre meg marad az irónia. Különben bele kell ebbe hülyülni, kisfiam. A fociba, az országba. Az egész életünkbe.
