Autóval megyünk a szigetország egyik legészakibb pontján, a szűk, kanyargós 8662-es úton. Nyári vasárnap, hűvös szél fúj, szemerkél az eső. Lépten-nyomon lassítunk, Nagy-Britanniában negyvenmillió juh tenyészik, de nekem az az érzésem, mintha húszmillió éppen arrafelé legelne. Már megnéztük a mesebeli Loch Watten tavacskát. Kékeszöld, Skóciára jellemző lapos dombok között fekszik, turisták már nemigen jutnak el errefelé. Félúton lehettünk Gillock és Winless között, amikor elszakadt az ékszíjunk. A legközelebbi lakott település húsz mérföld, autóval az elmúlt egy órában nem találkozunk, mobiltelefon akkor még nem volt. Mi lesz most? Mari és a lányok rám néznek, elvégre én vagyok a család Nagy Problémamegoldója. Sötétedik, a szél erősödik, a Nagy Problémamegoldó tanácstalan.
Aztán egyszer csak felbukkan egy teherautó. Sofőrje torzonborz, vörös fiatalember, leszáll a fülkéből, belekukkant a motorházba.
- Elszakadt – jegyzi meg.
- El - hagyom helyben.
- Van tartalék ékszíja? – de aztán legyint. Ki tart manapság tartalék ékszíjat a csomagtartóban? Persze, a régi szép időkben, amikor még Daciám volt, ami másnaponta falta az ékszíjakat, mindig gondoskodtunk tartalékról.
- Akkor elvinném az asszony és a lányokat Killimsterbe - mondja a skót. – Ott lakom. Megteáznak nálunk. Minek fázzanak? Aztán visszajövök egy szerelővel és megoldjuk.
Mari és a lányok felkászálódnak a vezetőfülkébe és eltűnnek a 8662-es út egyik bukkanója mögött. Ki volt ez az ismeretlen? Nem tudom sem a nevét, sem a rendszámát, csak azt tudom, hogy elvitte a feleségemet és a lányaimat. Ülök az autóban és várok, tele kétségekkel.
Fél óra múlva aztán felbukkan a teherautó, rajta a göndör vörös és egy barátja. Vállveregetések, sose aggódjak, mondják, mindig van megoldás. Az ékszíjcserével tíz perc alatt végeznek, fél órával később már Killimsterben vagyunk, a falucska szélén egy terméskőből épült ház, odabenn, a nappaliban már ott ül a vörös göndör családja, három vörös göndör gyerek, szőke asszony és persze Mari meg a lányaim. Vacsorához készülődnek, valami pörköltszerű a tányérokon, előkerül a pincéből egy üveg spanyol bor is. Csatlakozik hozzánk az autószerelő és a felesége is, még egy ideig beszélgetünk. Magyarnak lenni hálás téma egy ilyen társaságban, édesapjának Puskás volt a nagy kedvence. A torzonborz vörös azt mondja, szívesen látnának bennünket éjszakára, hajnalban a lányok mehetnének tehenet fejni. Orsit és Katit azonban a hajnali tehénfejés nem vonzza, így felkerekedünk, hogy még aznap eljussunk Wickbe.
Búcsúzkodunk, megkérdezem, mivel tartozom, a vörös göndör csak nevet, a jó cselekedet díja a jó cselekedet maga. Átadok egy névjegyet, ha Londonban jár, mondom, feltétlenül keressen meg. Mi soha nem járunk Londonban, feleli, minek is járnánk, nem igaz? Nevetnek a feleségével, a gyerekek velük nevetnek.
Minden karácsonykor küld üdvözlőkártyát, pontosan és nagy műgonddal címezve, aláírja mindenki, a gyerekek is.
Mikor megyünk újra Skóciába? Ezt a kérdést mindig odakanyarítja a neve fölé.
Megyünk, üzenem neki. Amint tudunk, megyünk.
