Dehogy akar menekülteket ránk tukmálni a hírhedten nagyivó, zseniális finn, Aki Kaurismäki. Csak elmesél egy történetet egy szír fiúról, aki véletlenül vetődik Helsinkibe, találkozik a brutális valósággal és a reménykeltő jósággal. A remény másik oldala című legfrissebb Kaurismäki film jellegzetesen lassú ritmusú meditáció az élet köznapi apró-cseprőiről, amikből történeteiben mindig összeáll a groteszk humorú hétköznapi varázslat. A filmje végén úgy állunk fel, hogy érezzük, feltámadt bennünk az ember és a hit az emberségben.
Saját bevallása szerint pont ennyit szeretett volna elérni az új rendezésével, amely a Kikötői történetet követően a második darabja a trilógiának szánt menekült filmjeinek. Két sors fut párhuzamosan, majd összekapcsolódnak. Egyikük a szír Khaled a tehetséges és rokonszenves Shewan Haji alakításában, aki Aleppóból menekül. Odaveszett a családja, csak a húga maradt életben, menekülés közben elvesztik egymást a szerb-magyar határon összetorlódott tömegben. A fiú keresztülutazik Közép-Európán, véletlenül érkezik Helsinkibe. A másik főszereplő a középkorú Wikström, a finn utazó ügynök a komor képű, kevés szavú Sakari Kuosmanen megformálásában, aki beleun a vigéckedésbe meg az alkoholista feleségébe, mindkettőt otthagyja és vesz egy külvárosi éttermet. Kettőjük sorsa akkor kapcsolódik össze, amikor Khaled hiába kér menedéket a finn hatóságtól, vissza akarják toloncolni Aleppóba.
A szituáció rém egyszerű, közhelyszerűen drámai. Jön egy szír fiú, menedéket kér, megtagadják tőle, ám szeretné a húgát mindenképpen megtalálni, hazatérés helyett inkább a bujkálás veszélyét választja. Különös, megragadó és izgalmas indítássá Kaurismäki rendkívüli módszere miatt válik. Mindkét hőse reménytelenül feszült helyzetben van, egyikük a tragikus világpolitikai szituáció iskolapéldája, másikuk a magánéleti csőd állatorvosi lova. De ahogy a film életre kelti őket, azon nevetve sírunk. Khaled úgy érkezik, hogy egy teherhajó bendőjében egyszer csak megmozdul a szénkupac, kivillan egy döbbent szempár, majd előbújik és menekülni kezd egy szénember. A másik figura indításában is a dráma meg sajátos fapofa-humor találkozik, így házasságot megszakítani még nem láttunk. Ehhez kell Kaurismäki világszabadalma, az a bizonyos komikum. Wikström egyetlen szó nélkül lép ki felesége életéből. Ráadásul úgy kezd új életet, hogy akárcsak a mi Rejtőnk regényhőse, Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat makaón, ő egy kis étterem teljes árát nyeri el egyetlen éjszaka pókeren.
Khaled sorsa, mint a margóra sodródott Kaurismäki hősök élete mindig, reménytelenül optimista kicsengésű. Menedéket hiába kér, találkozik a valóság brutalitásával, a rendőri közönnyel, a fajgyűlölő újnácik támadásával, de találkozik kedves és jólelkű segítőkkel, emberséggel, humánummal. Wikström a szárnyai alá veszi, munkát és szállást ad neki, s egy ellenállhatatlanul komikus jelenetben még hamis igazolványt is csináltat számára. A végül bekövetkező tragikus fordulatban éppen az igazolvány hozná jótevőjére a bajt, ezért Khaled kimenekül Wikström életéből. Nincs happy end és nincs gyilkos vég: Kaurismäki bizonytalanságban hagyja a nézőt, vajon szomorú véget ér, vagy mégis valósággá lesz-e a tündérmese.
Amit a filmjében kevés szóval, minimalista játékkal, groteszk humorral és megragadó poézissel mond el, azt a film premierje körül szóban egészen egyértelművé teszi. Elmondta, hogy fontosnak érezte a történetet, hogy szembe forduljon az Európában egyre szélesebben térfoglaló „migráns-felfogással” és megmutassa, mind egyformák vagyunk, a menekülő ember is ember. A brit The Guardiannek egészen keményen fogalmazott: „Bizonyos országok egyetlen menekültet sem fogadnak be. Ez ma Európa legnagyobb szégyene.” És hogy egyértelművé tegye a gondolatát, hozzátette, Európa szétesése ma két szélsőjobb ország, Lengyelország és Magyarország miatt különösen fenyegető veszély.
Ahogy a trilógia előző filmjében, A remény másik oldalában is azt a bizonyos harmadik oldalt, a világméretű menekültdráma közepette a humánumot erősítő hitet, az együttérzésbe vetett reményt akarja erősíteni. „Ha már a remény szinte teljesen kihal körülöttünk, éljen tovább legalább a filmben. Ebben van a filmezés értelme.” Talán épp ezt a reményt vesztette el, amikor idén év elején váratlanul bejelentette, ez a filmje lesz a hattyúdala. Aztán a Berlinálén elnyerte a legjobb rendezés Ezüst Medvéjét, s nem sokkal később egy interjújában már elhessegette magától a korábbi ötletét. „Remélem, a menekült-trilógiám harmadik darabja boldog komédia lesz.”
A múlt nélküli ember, meg a többi korábbi filmje után most ismét örülhetünk annak, hogy Kaurismäki a világ egyik legfurcsább humorú, legszomorúbb és legszerethetőbb filmese. A brutális valóságot meg a lúzerek világát annyi érzékenységgel, szeretettel és reménykeltő emberséggel mutatja, ami felér egy gyöngéd simogatással.
