A Kicsinyítés című Oscar-gyanús filmmel nyitott az idei fesztivál Velencében. Rendezője, Alexander Payne mer és tud nagyban gondolkodni. Ő az, aki elegáns módon képes keserédes komédiákban csomagolva mély és emberi filmeket készíteni, melyekkel Hollywood aranykorát szinte egyedüliként gondolta tovább. Ami pedig most az eszébe jutott, az egyszerűen frenetikus: egy norvég tudós, aki a túlnépesedés miatt a Föld megsemmisülésétől retteg, felfedezi, hogyan lehet az eredeti méreténél huszonhétszer kisebbre kicsinyíteni. Elindul egy grandiózus történet, mely ettől a ponttól kezdve lehetne egy epikus sci-fi, de Payne-t sokkal jobban érdekli a kisember sorsa.
Alberto Barbera, a Velencei filmmustra igazgatója tud valamit, amit mások nem. 2012-es visszatérése óta – volt már periódus korábban, amikor ő irányította a rendezvényt, de Silvio Berlusconi idején nemkívánatos személy volt – mindig talál egy olyan amerikai filmet, mely néhány hónappal később mérvadó lesz az Oscar-gálán. Ilyen volt a Gravitáció, a Birdman, a Spotlight vagy tavaly a Kaliforniai álom.
Természetesen most sincs ez másképpen, az idei, szerda este vetített nyitófilm, az Alexander Payne rendezte Kicsinyítés (Downsizing) már a világpremier napján, az első sajtó és szakmai vetítések után az a beszédtéma, hogy vajon hány Oscart fog jövőre nyerni. Persze, lehet mondani, hogy mindez showbiz és megfelelő időzítés kérdése, de pont ezért érdemes hangsúlyozni, a Kicsinyítés a maga nemében zseniális alkotás.
Jelen esetben Paul Safraneké (Matt Damon alakításában), aki immár a globalizmus áldozata és hagyja magát megdumálni, hogy sokkal jobban fog kijönni anyagilag, ha ő is lekicsinyíti magát és csatlakozik egy miniemberekből álló kolóniához. A mű még itt is számos ponton kapaszkodik a sci-fi műfajához, de Payne-t sokkal jobban érdekli a klasszikus mesemondás, azon belül a hibákkal teli, ügyetlenül élő ember sorstragédiája. Ehhez persze kellenek barátok, akik szembesítik a valósággal (a szerb csempészt játszó Christoph Waltz és a hajóskapitány haverját alakító Udo Kier röhejesen jók), illetve egy bizarr szerelem is egy vietnami nővel, akit hazájában a börtönben kicsinyítettek le, de el tudott menekülni egy tévé dobozában. Ezzel ő lett az első mini-migráns.
Safraneknek nagyon sokszor kell megjárnia a poklot, hogy rájöjjön: az élet valami egészen más, mint amit arról ő gondolt. A film ezzel párhuzamosan egyre inkább tendál a klasszikus dráma és az abszurd ötvözetévé. Ahogy Payne a vetítés utáni sajtótájékoztatón megjegyezte: sokat tanult Csehovtól, aki csak addig írta a szatíráit, míg azoknak mélysége, drámai éle lett. Ehhez csak azt tenném hozzá, hogy Payne korábbi műveiben, de főleg a Gimibosziban, a Kerülőutakban és a Nebraskában is olyan karaktereket ábrázolt, akik szenvednek attól, hogy túl kicsik a világegyetemben – most még azzal a szituációval is eljátszik, hogy a fizikális változás terhével is megáldja a hősét. Mesteri. Mindemellett az is biztos: Alexander Payne egyre magabiztosabban járja a saját útját, egyre inkább filozófus, mintsem „szórakoztató” filmes. Reméljük, még sokáig hagyják ezt neki.
