„Úgy hírlik, a békeszerződés aláírása után megindul a rendszeres idegenforgalom Magyarország és a Szovjetunió között. Valószínű, hogy elsősorban munkásdelegációk utaznak majd Moszkvába és a többi szovjet városba. Aki az elvtársak közül eljut a szovjetek országába s látja majd a csemegeüzletek kaviártól, szardíniától, sonkától, csokoládétól, pezsgőtől roskadozó polcait, az ipari cikkek elosztására berendezett tündöklő áruházakban kapható bundákat, szöveteket, selymeket, parfümöket, a gyönyörű szállodákat és vendéglőket, a magántulajdonban lévő tetszetős és kényelmes családi házakat, gépkocsikat, tejelő teheneket és egyéb javakat, az ne feledje egy pillanatra sem, hogy a Szovjetunióban ez nem a munkátlan élősdieké, hanem a szocialista állam dolgozó polgáraié.”
Sok szempontból szokványos kalendárium volt a Szabad Nép 1947-re kiadott naptára. Volt benne beköszöntő vers („Jobb világot!”), szerzői előszó (Losonczy Géza nemzetgyűlési képviselő tollából), naptári rész katolikus ünnepekkel és névnapokkal, a hold változásainak előrejelzése, vasúti menetrend, levéldíjszabás, háztartási tanácsadó (a szög rozsdátlanítása és a baromfibetegségek olcsó leküzdése), akárcsak hónapra lebontott kertimunka-ütemezés és asszonyokat öntudatra ébresztő fejezet. (A dolgozó nő a magáé mellett mindig az ország érdekét is nézi, valamint zsiradékban párolja a főzeléket, nem pedig vízben forralja.) A műfaj évszázados történetét ismerők azonban a fent idézett passzuson például kétségkívül meglepődhettek, amikor A szovjetember mindennapi élete című írás végére értek. Különösen, ha mondjuk őhozzájuk is hazatért valaki, hiszen „a Szovjetunióból folyamatosan egyre nagyobb csoportokban szállítják haza hadifoglyainkat”.
Karikatúrák ide, békebeli reklámok oda, a Szabad Nép kalendáriuma persze le sem tagadhatta volna az évet, amelyben született. És nem is csak azért, mert külön fejezetet szenteltek benne az ostrom utáni első télen a pesti utcákon lézengő harmincezer gyermek sorsának vagy azoknak a hős vízmű-alkalmazottaknak, akik huszonegyen az életüket áldozták, hogy Budapesten a legszörnyűbb harcok idején is szinte zavartalanul folyjék a víz a csapokból. Hanem például azért, mert bár a békebeli reklámok szinte háború előtti bőségben kínálták a régi gyárak termékeit is az évtizedek óta ismert cégek szolgáltatásait, a karikatúrák már félreérthetetlenül az államosítást vetítették előre. Arról nem is beszélve, hogy a Magyar Dohányjövedék szivarka-kínálata egy hirdetés szerint így hangzott: Luxus, Opera, Béke, Virginia, Pest, Magyar, Pajtás, Szabolcs, Munkás.
A Szabad Nép olvasóit persze aligha lepte meg, hogy a naptári rész „feljegyzések” rubrikáját egy-egy veretes idézet koronázta meg, s talán az sem, hogy négy Rákosi-citátumra két Farkas Mihály, valamint egy-egy Rajk-, Kádár-, Gerő- és Szent-Györgyi Albert mondat jutott. Miként azon sem akadhattak fönn, hogy az 1946-os év esemény-összefoglalójában nemcsak az új forint megszületésének, hanem a kommunisták ár- és rezsicsökkentésért vívott rendíthetetlen harcának is tág teret szenteltek. „A Baloldali Blokk követelésére december 1-től 100 fontos cikknél 10-25 százalékos általános ármérséklést szavazott meg a kormány.”
De szó volt emellett az MKP III. kongresszusáról – a 386 küldött közül „a nők 60-an voltak. Rákosi Mátyás kevesellte: szeretné, ha legközelebb a küldöttek fele nő lenne” –, sőt egy hosszú cikkben a Szabad Nép készítésének kulisszatitkaiba is beavatták a kalendárium forgatóit. Az este negyed hatos lapindító értekezlet és az éjféli lapzárta közti időszak kétségkívül izgalmas lehetett, még akkor is, ha hétköznapokon mindössze négy-hat oldalon jelent meg az újság. Különösen, ha este tízkor jelentette a rádiófigyelő, hogy „most veszi fel Sztálin generalisszimusz nyilatkozatát a világ nagy kérdéseiről”.
A kalendáriumból megtudhatták az olvasók, milyen könyvet vásároljanak – Engelstől a Feuerbachot például –, s hogy milyen ellátásokra jogosultak az OTI, illetve a MABI biztosítottjai; aki pedig kedvelte a drámai szövegeket, bizonyára végigsilabizálta Kovai Lőrinc Marx Károly Londonban című hősi eposzát. De a legtöbben valószínűleg egyenesen a modern technika csodáit ismertető fejezethez lapoztak: nemcsak a radarról, az ipszofonról (a magnetofon előtti kor elmés telefon-üzenetrögzítőjéről), a rakéta-repülőről és a távfűtésről esett itt szó, hanem a „szovjet orvostudomány újabb győzelméről” is.
Alexander Bogomolec szovjet orvosprofesszor találmánya, az ACSz szérum nem kevesebbet ígért, mint a kis híján örök életet. A tudós, aki több mint harmincezer, százéves kort megélt szovjet állampolgárt vizsgált meg, állította: az ember valójában 120-150 évnyi életre rendeltetett. Úgy vélte, a titok a kötőszövetekben rejlik, mert „a kötőszövetek sejtjei nemcsak a szervezet ellenálló-képességét igazgatják, hanem ellenállóvá teszik azt az aggkori jelenségek, mint például az érelmeszesedés, ízületi gyulladás, vesezsugorodás, magas vérnyomás, sőt a rák ellen is”. Az ACSz szérum az elsatnyult, megöregedett kötőszöveteket volt hivatva újra munkára serkenteni.
Hogy a csodaszer hogyan és miből készült, azon a kalendárium szerkesztői könnyedén átléptek, de a korabeli Orvosi Hetilap természetesen nem köntörfalazott: „Friss hulla lépének és csontvelejének kivonatát lóba injektálják, mire ellenanyagok képződnek. Az ilyen antitesteket tartalmazó serumot tízszeres hígításban alkalmazzák”. A Szabad Nép olvasói ellenben megtudhatták, hogy a szérum 1941-es kifejlesztése után Bogomolec kijelentette: „a hatvan- vagy hetvenéves ember még mindig fiatal. Ez a kor az emberöltő fele. Az öregség éppúgy gyógyítható, mint bármely más betegség”.
A szérumról az elkövetkező esztendőkben, az ötvenes évek közepéig még jónéhányszor írtak a lapok, és rendre megemlítették, hogy Bogomolec szere a háború alatt számos emberéletet mentett meg. Azt viszont nem tették hozzá: Bogomolec, aki a hőskor kísérletező tudósainak szokása szerint magán próbálta ki először a gyógyszert, hatvanöt éves korában elhunyt. Így 1947 elején, amikor az olvasók a Szabad Nép kalendáriumából megtudták, hogy „holnap megfiatalodhatnak”, sajnálatos módon ő már hónapok óta halott volt.
