Magyarországon lakhatási válság van. 400 ezer ember – köztük több mint 100 ezer gyerek – otthonában nincs WC. Közel egymillió ember nem engedheti meg magának, hogy megfelelően fűtse az otthonát. Több mint kétmillió ember él olyan háztartásban, amelyben előfordul, hogy pénzhiány miatt elmaradnak a lakbérrel, a rezsivel vagy a lakáshitel törlesztőrészletével. Ezrek élnek közterületen és túlzsúfolt tömegszállásokon. A lakhatási szegénység legtöbb mutatója Magyarországon jelentősen rosszabb, mint a többi – hasonló gazdasági teljesítő-képességű – visegrádi országban. Ez is arra utal, hogy a magyar állam elhibázott, szegényellenes lakáspolitikáját alapvető felelősség terheli abban, hogy ilyen sok ember él a megfelelő lakhatás lehetőségétől megfosztva.
„Szociális” bérlakások
A szélsőségesen igazságtalan társadalmi hatásokkal járó lakásprivatizáció, valamint az önkormányzati lakásállomány ezt követően is tovább folytatódó leépülésének az eredményeként jelenleg a lakások csupán 2,5 százaléka önkormányzati bérlakás. Ez messze elmarad mind az európai átlagtól, mind pedig a támogatott bérlakásokra rászoruló háztartások számától.
A szabályozás is rossz: egy országos lakbér-támogatási rendszer hiánya nem ösztönzi, a lakástörvény pedig nem kötelezi az önkormányzatokat arra, hogy a lakásokat „szociális” szempontok szerint osszák el, és „szociális helyzet alapján” megállapított lakbért kérjenek értük – ne pedig eladják vagy célzottan a magasabb jövedelmű, fizetőképesebb rétegeknek utalják ki, „költségelvű” vagy „piaci” lakbérrel. A lakások lakbére az utóbbi két esetben is jóval alacsonyabb a tényleges piaci árnál, az ezzel járó több tízezer forintos (rejtett) lakbértámogatás viszont általában a kevésbé vagy egyáltalán nem rászoruló bérlőkhöz jut.
Kilakoltatások
Jól mutatja a magyarországi „szociális bérlakás-szektor” állapotát, hogy az elmúlt másfél évtizedben háromszorosára növekedett a hátralék miatti kilakoltatások száma az önkormányzati lakásokból. 2015-ben, a téli kilakoltatási moratórium által nem érintett 9 hónapban egy átlagos napon több mint négy kilakoltatásra került sor csak az önkormányzati lakásokból. A kilakoltatások a lakás-szektor egészében is egyre gyakoribbak, és már a kifejezetten a súlyosan eladósodott rászoruló családok számára létrehozott Nemzeti Eszközkezelő lakásaiból is mindennapossá váltak.
Az önkormányzatoknak semmilyen betartható törvényi kötelezettségük nincs arra, hogy a kilakoltatottaknak bármilyen alternatív lakhatást biztosítsanak. Akkor sincs, ha gyermekes családok, várandós nők, idősek vagy tartós betegek kerülnek az utcára. A kilakoltatások így gyakran családok szétszakadásához vezetnek. Noha a gyermekvédelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy „gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani”, erre a kegyetlen gyakorlatra mégis rutinszerűen és vélhetően egyre gyakrabban kerül sor, súlyos traumát okozva ezzel a gyerekeknek és szüleiknek.
Magánbérleti szektor
A magántulajdonú bérlakásokból történő kilakoltatásokról adat sincsen: annyi biztos, hogy ezekben sokkal kisebb szerep jut a jogszabályokba foglalt eljárásoknak, amiket gyakran önbíráskodás és fenyegetések helyettesítenek. A széleskörű informalitás – és az ebből következő bizonytalanság – azonban nem csupán a kilakoltatásokra jellemző, hanem a magánbérleti szektor egészére. Ennek jelentős szerepe van abban is, hogy egyre több és mostanra már mintegy százezer embernek lényegében nincsen használható lakcíme.
A lakásbérlésre vonatkozó törvények azonban akkor sem biztosítanák a lakhatás biztonságát, ha betartanák azokat. Az európai államok jelentős részével szemben Magyarországon például nem csupán a lakbérek, hanem a lakbér-emelések mértékének sincsen jogszabályban rögzített felső határa. Az elmúlt öt évben Budapesten kétszeresére, számos nagyobb városban másfélszeresére növekedtek a lakbérek.
Lakástámogatások
A lakásszegénység enyhítése, a hajléktalanná válás megelőzése a rendszerváltást követő időszakban soha nem volt prioritása a lakáspolitikának. A fontosabb programok – a rövidtávú politikai haszonszerzésen és a válságkezelés kényszerén túl – alapvetően gazdaság- és népesedéspolitikai célokat szolgáltak. A legtöbb közpénzt felemésztő lakáspolitikai programok többnyire a lakástulajdon-szerzést támogatták, és támogatják. Az ilyen típusú programokból – mint jelenleg a CSOK – általában éppen a lakástámogatásra leginkább rászorulók maradnak ki: azok, akiknek a támogatással együtt sincs annyi megtakarításuk, hogy lakást építsenek, illetve (még az államilag támogatott) lakáshitelek törlesztő részleteit sem tudják kigazdálkodni jövedelmükből.
A rendszerváltást követő lakáspolitikára általában jellemző volt, hogy a támogatásokból indokolatlanul nagy mértékben részesedtek a társadalom magasabb jövedelmű, vagyonosabb rétegei. A gázártámogatásra 2003 és 2007 között elköltött 330 milliárd forintból több jutott a leggazdagabbaknak, mint a szegényeknek. Az első Orbán-kormány által bevezetett lakáshitel-támogatásokra 2002 és 2010 között elköltött több mint ezer milliárd forintnak akár a kétharmada is a társadalom leggazdagabb 20 százalékához juthatott. A devizahitel-válság állami kezelése során a leggazdagabb családok részesültek a legtöbb támogatásban, és a „rezsicsökkentés” is sokkal nagyobb megtakarítást jelentett a leggazdagabb társadalmi rétegeknek, mint a szegényeknek.
Megoldások
A magyar állam bőven megengedhetné magának a lakhatási szegénység és a hajléktalanság csökkentéséhez szükséges programok költségeit. Sőt, a lakásszegénység enyhítésében már akkor is jelentős eredményeket lehetne elérni, ha az állam egy forinttal sem fordítana többet lakásügyre, csak okosabban és igazságosabban használná fel, amit már most is erre költ.
A valódi megoldások alapvető irányairól lényegében szakmai konszenzus van. Be kell vezetni egy országos és a korábbinál jóval magasabb összegű lakásfenntartási támogatást, és az ország minden településén biztosítani kell az adósságkezelési szolgáltatáshoz való hozzáférést. Szükség van egy kiterjedt, támogatott bérlakás-szektor kialakítására is, az önkormányzati lakásgazdálkodás újraszabályozásával együtt. Fel kell számolni az elhelyezés nélküli kilakoltatások gyakorlatát, és azonnal érvényt kell szerezni a gyermekvédelmi törvény rendelkezésének, amely szerint gyermeket „kizárólag anyagi okból” fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani. Végül, célzott programokra van szükség a szegregált telepeken és a komfort nélküli lakásokban élők lakhatási körülményeinek javítására.
Az ellenzéki önkormányzatok felelőssége
Ezeknek a reformoknak a jelenlegi politikai viszonyok között szinte semmi esélye nincsen. Mégsem igaz azonban, hogy ne lenne mit tenni. A lakhatás fenntartásához és az adósságkezeléshez kapcsolódó központi pénzbeli ellátásoknak a megszüntetésével jelentősen növekedett a helyi önkormányzatok szerepe. A lakásgazdálkodás felett pedig eddig is lényegében szabadon rendelkezhettek. Nem sok jele van azonban annak, hogy az ezzel járó lehetőségeket legalább az elvben baloldali pártok által vezetett önkormányzatok kihasználták volna.
Vannak jó példák: a XIII. kerületi önkormányzat által épített bérlakásoknak önmagukon túlmutató jelentőségük van, amennyiben demonstrálják, hogy az önkormányzatok nem csupán a lakások eladása vagy elhanyagolása között választhatnak – noha a kerület vezetése eközben a kormánypárti önkormányzatoknál is szigorúbb helyi rendeletet fogadott el a közterületi hajléktalanság hatósági üldözéséről. A zuglói önkormányzat a minimumjövedelem mellett bevezetett egy, a szakmai javaslatokból és nemzetközi példákból már jól ismert lakásfenntartási támogatást, a kerületben működő adósságkezelési szolgáltatás pedig a korábbiaknál nagyobb támogatással és rugalmasabb feltételekkel szolgálja a lakásvesztés megelőzését. A lakásgazdálkodás reformja a kelleténél lassabban halad, de a lakások következetlen és méltánytalan elosztását egy átlátható, az igénylők lakhatási szükségleteire alapozott rendszer váltotta fel, és az önkormányzat rendeletbe foglalta a minimálisan elfogadható elhelyezés nélküli kilakoltatások tilalmát is.
Ha az Orbán-rezsim szegényellenes intézkedéseit bíráló ellenzéki pártok komolyan gondolják, amit mondanak, akkor itt az ideje, hogy ezt érvényre is juttassák – az összes általuk vezetett önkormányzatban. Innovatív és igazságos helyi szociálpolitikai és lakáspolitikai reformok nem csupán az ott élők életminőségét, hanem az ellenzéki pártok hitelességét is javíthatnák. Sőt, akár a választási esélyeiket is: a magyar nép ugyanis nem annyira szegényellenes, mint a jelenlegi politikai uralkodó osztály.
