Meglehet, egyszer - a közeli vagy a távoli jövőben - bekerül a magyar mondák közé. Ahogy az Árpád-házi uralkodócsalád ősanyja, Emese álma. Ez lesz majd Lajos álma. Aki azt álmodta, hogy az államalapítók – Álmos, Árpád, Géza, István – teljesítettek egy álmot, amelyben végig hittek. S mire az álom beteljesedett, az ország - az „erős, független, keresztény nemzet és magyar emberek közössége" - „megbecsült, egyenrangú, önálló tagként” lehet jelen Európa közösségében.
Itt azonban valami megzavarhatta az álmot. Talán az a sillabusz, amelyben az ünnepi szónokoknak kijelölték, miről kell beszélniük, talán más, ki tudja. A jövendő mondában netán választ találunk majd erre is. Mindenesetre kiderült, hogy ez a szép szövetség most éppen valahol hibádzik. S nem csupán Lajos álmodta ezt, hanem János is, meg László is, meg szinte mindenki, aki augusztus 20-a alkalmából megszólalt. Valamennyien úgy tudják, hogy népünk szabadságát, függetlenségét, kultúráját, sőt önazonosságát is Brüsszellel - vagyis az Unióval, tehát Európával - szemben kell megvédeni.
Ettől kezdve pedig már inkább rémálmokat látnak a hatalom jelenlegi birtokosai. Ahogy azt egyébként megköveteli tőlük a sorvezető, a kedves vezető és - hitük szerint - a haza. A rémálomban mindenütt ellenségek sorjáznak. Hol egy migráns, aki megsérti a határokat, hol egy milliárdos, aki mindenhová saját ügynökeit telepíti, hol meg egy hitetlen, aki nem érti, hogy mára Magyarország maradt a kereszténység és a nemzetállami lét szinte egyetlen - de mindenképpen legbátrabb - védelmezője. A harc és a védelem azok a kulcsszavak, amelyek e lidércessé vált álmokat jellemzik. Valamint: a siker. Mert ha valaki nem tudná - amint Lajos megálmodta -, „Magyarország az elmúlt több mint ezer évben a Szent István-i utat járva sikeres ország maradt Európa huzatos szívében”.
Ez még csak a kezdet. A választásokig nagyobbakat is mernek álmodni. És úgy tesznek, mintha álmaiknak köze lenne a valósághoz.