A minap egy Brüsszelbe akkreditált tudósító keresett meg azzal a kérdéssel: miért háborgunk mi az állítólag fogyatkozó sajtószabadság miatt, ha Magyarországon továbbra is bármit meg lehet írni? A kolléga jelezte: Orbán Viktor rendszeresen érvel úgy a külföldi újságírók előtt (velük ezek szerint még szóba áll), hogy nem lehet gond a sajtó szabadságával, ha egyszer bármilyen cikk, hír, vélemény megjelenhet.
A helyzet súlyos: a magyar kormány feje nem ismeri az általa tollba mondott alkotmányt, illetve a hasonló módszerrel készült médiatörvényt. Az a definíció, hogy „bármit meg lehet írni”, utoljára Petőfi Sándor idején (nem a mostani, a B. Zs. monogramú, hanem az eredeti, 48-as Petőfi korában) írta le helyesen a sajtószabadság fogalmát. Az alkotmányban, illetve a médiatörvényben egy másik, sokkal korszerűbb meghatározás szerepel: akkor nevezhető szabadnak a sajtó, ha az állampolgár a bevett hírfogyasztási csatornákat használva szabadon hozzájut a politikai döntéseinek meghozatalához szükséges információkhoz. A sajtó szabadsága – sokadszor vagyunk kénytelenek leírni – a XXI. században nem az újságíró, hanem a a tartalomfogyasztó jogosítványait garantálja: azt a jogot, hogy ha bekapcsolja a közrádiót, kinyitja a köztévét vagy a helyi közvélemény alakításában továbbra is kulcsszereplő megyei lapokat, akkor minden fontos politikai tényezőről megtalálja benne azokat a tényeket, amelyek alapján adott esetben akár a szavazófülkében is megalapozottan tud ítélni.
Néhány napja egy fontos, bár lapunkkal nem sokszor szimpatizáló médiaszemélyiség írta meg konkrét példák sorával alátámasztva: ha nem olvasná a Népszavát, semmit sem tudna Orbán első számú kihívójának legfontosabb lépéseiről, mivel a magyar sajtó maradék része kizárólag a kormányközelből felröppentett álhíreket közli az érintett politikusról. Mi természetesen örülünk, ha a konkurencia a Népszavából tájékozódik, csakhogy a magyar adófizetők éppen azért tartanak el évi 130 milliárdból (GDP-arányosan a BBC támogatásának sokszorosából) egy kiterjedt közmédiarendszert, hogy ugyanezeket a híreket – elfogulatlanul, kormánypárti kommentárok nélkül - a Kossuth-rádióból is megkapják, akkor is, ha nincs pénzük napilapra.
Olyan országban vagyunk kénytelenek élni, ahol a miniszterelnök telekszomszédjáé a megyei sajtó (azé az emberé, aki a 2010 óta rá sugárzó kormányzati jóindulatot bizonyíthatóan milliárdokban mérhető szívességekkel honorálja az Orbán-család irányában); ahol a kaszinómonopólium nyertese állami hirdetések segítségével törleszthető állami kölcsönből vehet meg lapokat, tévéket és rádiókat; ahol a közmédia 90 százalékos arányban a kormányzati álláspontot visszhangozza mindenről. Itt hiába vannak még orgánumok, amelyekben bármi megírható és elmondható, a sajtó az alkotmány és a médiatörvény sajtószabadság-definíciója szerint nem szabad. És ha ezt a miniszterelnök vitatja, akkor az első körben meg kellene néznie, mit ír a saját alkotmánya és médiatörvénye, hogy ne váljon nevetségessé, amikor százhetven évvel ezelőtti passzusokkal érvelve próbálja védeni az aktuális magyar médiapolitikát.
