A gyerekmedence mellett a felállás a megszokott: anyák, apák, nagyszülők a parton, a gondjaikra bízott gyerek(ek) a medencében. A párbeszéd folyamatos közöttük, bár meglehetősen töredékes. A gyerek néha válaszol, ám többnyire nem. Megfigyeltem, ha az apróság ebben a kommunikációs játszmában szeretné teljesen lenullázni az anyját vagy apját, akkor a víz alá bukik, és ezzel egyetlen szempillantás alatt kizárta a külvilágot. Minthogy a gyerekek túlnyomó többsége úszószemüveget visel, az alámerülések és kibekkelések taktikáját választják. (Ez már másnak is bejött.) Mi még annak idején játszi könnyedséggel szedtük össze a strandon a kötőhártya-gyulladást, de hagyjuk a múltat. Már csak azért is, mert ezek a vízforgatós medencék szennyezettségüket tekintve nyilvánvalóan össze sem hasonlíthatóak a harminc évvel korábbiakkal.
De vissza a szülőkhöz, akik folyton gyereküket szólongatják. Három perc alatt minden gyereket ismerek. Név szerint. Az idegengyűlölet hazájának (Mekkája!) egyik furcsa ellentmondása a medence partján rajzolódik elém – elmélkedek magamban az agyzsibbasztó kánikulában. Kevin és Stella már megkapta az eligazítást az apjától, Dzsenifert és Titanillát hiába szólítgatja anyukájuk, míg Zsaklin és Mirtill a vízpisztolyukkal (inkább vízipuska ez) lövik olyan szorgalmasan egymást, hogy abból a medence partján napozók is bőven kapnak. Virginia és Zoé hiába igyekszik egyszerre felkapaszkodni a gumimatracra, ez sokadszorra sem sikerül. Alina és Konrád egymás után másznak fel a csúszdára, ám ott valahogy elfogy a bátorságuk, így a kislány apukája siet a segítségükre, akiről később derül ki, hogy Norbinak hívják. Ezt onnan tudtam meg, hogy felesége szólongatta, és miután az „Apa, apa!” kiáltások hatástalanok maradtak, akkor váltott a keresztnévre. Hamarosan az is kiderül, hogy az anyukát Malénának anyakönyvezték. Nem baj – állapítom meg magamban –, legalább az alma nem esett messze a fájától ebben a családban.
A medence egy másik szegletében Márkó és Erik esett egymásnak. Ez már igazi verekedés, ők már régen túl vannak a barátságon – gondolom csöppet sem jóindulatúan. Itt már egy felnőttnek kell közbelépnie, és megérkezik Markó papája, akiről akkor tudom meg, hogy Brúnónak hívják, amikor előttük vásároltak jégkrémet a büfében.
Amikor azt hiszem, már mindent felzabált körülöttem a kozmopolitizmus, akkor egy új család érkezett a medencéhez. A kigyúrt apa egy másodperc alatt kapta le magáról a pólóját, és a hátán ott láttam tetoválva azt a Magyarországot, amelynek ugyan soha nem mosta három tenger a partjait, de háromszor akkora volt, mint a mostani. Magamban hirtelen „ősmagyarnak” neveztem el, és nem is csalódtam benne. Három gyereke szélsebesen belevetette magát a medencébe, a partról rendezkedő apa egy kiképző őrmester stílusában szólította őket: Hunor, Zsejke, Vejke. (Van olyan név, hogy Vejke? – morfondíroztam lábamat a vízbe lógatva.) Odafordulhatnék hozzá – gondoltam –, és barátilag a vállára tehetném a kezem azzal a retorikailag nem érdektelen kijelentéssel, hogy „Édes hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad”, de nem tettem. A magyar szempontból gyalázatosan alakuló névadási statisztikán valamelyest javítanak Hunorék, de a mérlegen keveset változtatnak.
Különösen azért, mert egy anyuka két kislánnyal abban a pillanatban érkezett. Az ő nevük sem maradt titokban. A Polettet még valahogy megemésztettem – a medence partján eltöltött órák hatása nem múlt el nyomtalanul –, bár nem ment könnyen. Ami utána következett, az valóban a drámai csúcspontnak illett be. Az életnél tényleg nincs jobb forgatókönyvíró. Polett nevét már többször hallottuk, de a másik kislányéra most már nagyon kíváncsi voltam. Nem mertem találgatni. Ő sem menekülhetett anyja gondoskodása elől, hamarosan naptejjel kente be a bőrét. – Ódri, Ódri! Gyere ide – rendelte magához. (Rögtön az futott át a fejemen, hogy Audrey Hepburn vagy Ódry Árpád, de ez egyszerű gonoszkodás volt tőlem.) A medenceparti emberek összenéztek. Névhasználat dolgában ők bizonyára edzettebbek lehettek nálam, mégis furcsállva, tűnődve, hitetlenkedve néztek egymásra és maguk elé.
Meg sem fordult a fejemben, hogy fonetikusan írandó-e az Ódri. Persze a Zsaklin, a Dzsenifer és Zsanett után ezen egy csöppet sem kellene csodálkozni, noha szokni azért még kell a névadási stílusváltást és trendfordulót.
„Tercsi, Fercsi, Kata, Klára és valahány név van a naptárban” – köszön vissza a régi gyerekkori szövegemlék. Jó időre elköszönhetünk ezektől a nevektől. Feltéve, ha ez már nem történt meg.
