Már az is zavarba ejtő, hogy Nikolics a mi fiunk-e vagy sem. Az állampolgárságot kétségkívül megkapta, de 2011-ig kizárólag szerb volt, és nálunk az utóbbi hét békeévben nem nagyon akaródzott kedvelni a gazdasági bevándorlókat. Ennek ellenére egy akut módon kormánypárti bulvárkiadvány „drámai bejelentésnek” nevezte, hogy Magyarország legismertebb Nemanjája nem játszik sem augusztus végén a lettek, sem szeptember elején a portugálok ellen.
A legismertebb nem jelenti azt, hogy a legelismertebb is; már csak azért sem, mert viszonylag kevés Nemanját tartanak nyilván hazánkban. De Nikolicsot eddig amúgy sem hordozták a tenyereken mifelénk: a nagy hiányzó idáig huszonhárom alkalommal szerepelt a válogatottban, ám csupán egy meccset játszott végig, és arra a másfél órára sem lehetne különösebben büszke. Azért írom tétován, hogy nem lehetne, mert a 2013 őszén – közvetlenül az elnöke szerint hallatlanul sikeres szövetség legemlékezetesebb diadalainak egyike, a hollandiai 1-8 után – Andorra ellen elért 2-0 nem igazán kiugró eredmény; na de az idei 0-1-hez képest? (Legyünk igazságosak: az amszterdami nyolcast követő győzelem itthon született meg, míg a törpék találkozóján elszenvedett júniusi blamázs idegenben következett be. Idehaza ebben a selejtezősorozatban is simán verték a honfitárs kicsik a pireneusi amatőröket.)
Nikolics tizenhétszer csereként állt be a nemzeti együttesbe, ötször pedig lecserélték. Amikor pótlólag küldték be, átlagban huszonkét percet töltött a pályán. (Negyvenötöt csak kétszer.) Amikor felváltották, négy teljes félidőt, valamint egyszer hetvenöt percet kapott. Összes szereplésének középértéke 31 perc.
E center után ácsingóznak most sokan, mert régi igazság: kudarcra ítélt csapatban mindig az a legjobb, aki éppen nem játszik. Igaz, a honosított magyar „ék” a Chicago Fire együttesében már tizenhat gólt szerzett, de a válogatottban alig háromnál tart. Persze bizalmat sem kapott, ám az se jó eset, ha joggal mellőzték, és az se, ha alaptalanul. Azt hiszem azonban: csak kiderült volna a harmincadik évében járó, a hosszú utazástól ezúttal tartózkodó labdarúgóról, hogy egyszerűen kihagyhatatlan, ha jobb volna a többinél...
Pedig számottevő konkurencia nincs. Bernd Storck, az Andorra után – felfoghatatlan módon – a posztján tartott szövetségi kapitány kijelentette: „Néha az az érzésem, hogy Magyarországon megállt az idő.” Szerencsés ember: ő csak olykor találkozik e feelinggel. Mi harminc éve ezzel élünk. Ettől még valós a vendég szakvezetőnek a Bágya–G. Dénes sláger címét idéző megállapítása, amelyet megerősített egy másik Magyarországon alkalmazott német edző, Thomas Doll is. Az FTC trénere azt mondta a Paks elleni 1-1-ről: „Elnézést kérek a több mint ötezer nézőtől. Sajnos nem tudok mindegyikükhöz egyenként odamenni, ezért így követem meg mindannyiukat a Ferencvároshoz méltatlan játékért.” A hajdanán szintén az igazi nagy csapatok közé tartozó Honvéd szakvezetője, a holland Erik van der Meer pedig ekképpen fakadt az Újpest 2-1-es legyőzése után: „Nem tudtuk a labdát birtokolni, néhány passznál azt gondoltam, színtévesztők vannak a csapatban.”
„Zsüti” nem is a mai magyar futballistákról írta az ötvenes évek dalának szövegét. Az „álló” persze még vonatkozhatna rájuk. De a csillagok?
