Augusztusban nem feltétlenül kell mindig nagy kozmikus összefüggésekről értekezni. Azonban a dilemmák így is előbukkannak. Mit tegyen, mondjuk, egy vegán, aki egyébként nem titkolta, hogy normálisan mit eszik és mit nem, ha egy nyári baráti vacsorameghívás egy szép sertéssültbe torkollik? Milyen lehetőségek között választhat? Csendben elmagyarázza, hogy ezt képtelen megenni? Vagy hogy végül is képes lenne, persze, erre, de elvei vannak, s azokat nem adhatja fel? Esetleg nem sértődik meg, a húsba néhány helyen belevág, de félretolja és igyekszik úgy tenni, mintha nem figyelne oda a vacsorára, mert fontosabb ügyek foglalkoztatják? Vagy ellenkezőleg, ügyet csinál a dologból, mert azt hiszi, őt itt provokálták? Esetleg nyel egyet, s nekivág? Megeszi, amit kihoztak. Vannak elvei, de azokat majd máskor érvényesíti.
S ha látja, hogy figyelmetlen volt, melyek lehetnek a meghívó lehetőségei? Elnézést kér, de nem változtat az alaphelyzeten. Vagy kerül, amibe kerül, visszaviteti a rendelést, azután kihozat egy kis spenótot. Esetleg felfogja, hogy helyzet van, de nem tesz semmit, inkább várja, mi történik. Netán közben azt hiszi, hogy valahogy a vendégnek kellene most már megoldania a helyzetet.
A vegán-ügy sokak számára felfogható egyfajta morális kódként, és úgy látom, valamekkora csoport ma már beszél kegyes (jóindulatú, üdvös?) húsevésről is. Eszerint ehetnénk húst, ha az állatokkal a tenyésztő jól bánt, kíméletes lett volna velük és óvatosan vágta volna le őket. Végül is legtöbbjüket jelenlegi alakjukban az ember hozta létre. Nélkülünk nem is léteznének. Elvileg ez így nagyszerűen hangzik, de hát az állattartásról Közép-Európában azért vannak megalapozott elképzeléseink. Lehet, hogy az kevésbé nagyipari, mint Németországtól nyugatra, de hogy korábbról megmaradt spirituális tartalmakat működtetne …
Azonban néhány vegán közben elhitetheti magával, hogy ha most hirtelen megszorultságában illemből húst eszik, valójában egy kegyes aktusra kerít sort (Jeff McMahon kifejezését használva). A magyar vegán általában nem olvas vegán elméletet és nem sokat mereng a különleges helyzetekben mégis fogyasztható húsokról. De a magyar húsgazdaság (valamint a környező országok hentes-
és mészáros ipara) számos ponton nagyobbrészt a korábbi brutális technológiákkal termel. Láttam, persze, Kaposvárt - az jelenik meg Egyedi Ildikó berlini győztes filmjében is -, de ez már az új világ lenne? Így az új, kiegyezéses vegán-etikához nálunk alapvetően öncsalás is kell. A problémát némi nyilvánvaló hazugságon keresztül feloldottuk. Esszük, amit feltálaltak.
De hát e kegyes hústörténet kommunikációs aktus is. És a helyi történetre talán valahogy a többi vacsorázónak is reagálnia kell. Nem is elsősorban a húshiányról/húsnélküliségről van itt szó. A pestiek különben sem hiszik, hogy termelhet valaki olcsón és hatékonyan, inkább az a meggyőződésük, hogy megkerüli a speciális módszereket, hacsak a tömegtermelés kiváltását nem fizetik meg neki különösen. Ha közben még többet is inkasszál, pláne nem hiszik el neki, hogy a bonyolultabb humánus módszert, amiről itt szó van, valóban alkalmazta. A hitek szintjén a magyar dilemma magától kipukkad.
Azonban nyilvánvalóan van különbség a veganizmus és az egyszerű, az állati termékektől való tartózkodás között. Az utóbbinak számtalan oka lehet: a veganizmus más, inkább identitásnak mondanánk (bár benne van az állati termékmentesség programja is). Változatai zömükben középosztályiak, s azokat választani jelenti miliők, környezetek választását is. Olvastam friss anarchista útmutatókat, amelyen már azzal küzdöttek, hogy oda kötődő politikai törzsekben - bár senki semmit sem tiltott, vagy engedélyezett - a húsevők alig maradhatnak meg. Legalábbis a mozgalmi szemináriumok, előadások büféiben (ilyenekből azért van szépen minden nyugati egyetemi városban) az elérhető étel nagy többségében általában vegán. Nálunk az ilyen ideológiai szemellenzők még ritkábbak. De a kulturális szűrők itt is működnek.
Közben így sem vagyunk még Kaliforniában. Itthon vagy a közeli tengerpartokon a vegánt még nem hirdetik “kegyetlenségmentesnek” (cruelty-free). E felfogás szerint a hús maga volna a kegyetlenség. De nálunk olyan kevés az egyes ideológiai-kulturális törzsekbe zárt fogyasztó, hogy önmagukban még a bio-boltok áruit sem tartják el úgy, mint ahogyan azt egyes amerikai egyetemi városokban láttam. (Ott ma már “fekete” és “neokolonializmus elleni” veganizmus is létezik.) S mert a fogyasztók kis csoportokban ideológusok, a boltoknak tartózkodniuk kell a kint bármilyen divatosnak tűnő ideológiai reklámtól is. A piac kicsinysége sok hülyeségtől szerencsére automatikusan megvéd. Környezeti érzékenységekhez a mozgalom (ha ez egyáltalán az) már kötődik, de “élelmiszer igazságosságról” (food-justice) ebben az összefüggésben általában itt még nem beszélnek.
Persze ez a gondolatmenet az egyfelől/másfelőllel nagyjából még így is nyugat-európai. A magyar vegán, ha van infrastruktúrája hozzá, inkább engesztelhetetlen. Legalábbis az én itthoni kevés kemény vegán ismerősöm inkább ilyennek tűnik. Az európai városi középrétegekhez képest ez a divat nálunk sokáig kevéssé volt népszerű. S ha valakik kevesen vannak, bármilyen ok miatt, azok elitisták, morálisan is élenjárónak hiszik magukat. A másik oldalról azonban a hazai mozgalmárok mindenben inkább a kompromisszumot kedvelik, s nem hiszik, hogy az elvekhez (bármilyenekhez) való ragaszkodás felsőbbrendű lenne. Így a magyar vegán, ha életmódja orvosilag megengedi, többségében inkább rendszertelen, véletlenszerű, konfliktuselkerülő húsevő lenne. Közben persze hirdethet akármit.
UTÓIRAT. A veganizmussal végzett kísérleteinkre Magyarországon igazán csak nyáron kerülhetne sor. Egy vidéki magyar kisvárosban október és április vége között teljességgel kivitelezhetetlenek lennének. Nincs ugyanis elérhető áron akár csak minimálisan változatos nyersanyag hozzájuk.
