„A menekültek nem jutnak folyó vízhez… mi biztosítunk naponta 2-3 alkalommal egy tankból vizet. A többségnek ilyenkor van csupán lehetősége mosakodni… Sokan az utcán élnek, mások az erdőben. A rendőrség azonban pillanatok alatt felszámol bármit, ami fekhelyre emlékeztet, legyen szó sátrakról, műanyag zacskókról vagy épp faágakról” – mondta lapunknak telefonon Calais-ből a 25 éves Joshua.
A brit önkéntes az idei év jelentős részét az észak-franciaországi városban töltötte, ahol mintegy ezer menekült várakozik, hogy a megfelelő pillanatban eljusson Nagy-Britanniába. A fiatal férfi a segélyek kiosztását irányítja, s megerősítette, amit az egyik legismertebb nemzetközi jogvédő szervezet, Human Rights Watch (HRW), s a helyszínen tartózkodó újságírók állítanak: a calais-i hatóságok erőszakosan lépnek fel a menekültekkel – köztük számos gyerekkel – szemben, s az agresszióból kijut a segélyszervezetek munkatársainak is. A jelek szerint az a cél, hogy ellehetetlenítsék a munkájukat, s elvegyék a menekültek kedvét attól, hogy Calais-ban húzzák meg magukat.
„A rendőrök gyakran megpróbálnak megfélemlíteni minket, miközben szétosztjuk a segélyszállítmányt. Máskor lecsökkentik a rendelkezésünkre álló időt. Megpróbáltuk lefilmezni őket, hogy legyenek bizonyítékaink, de leállították a segélyosztást, pedig ez nem állt volna jogukban. Többször kiverték a telefonomat a kezemből, s volt, hogy percekre el is kobozták. A közelmúltban két társunkat lefújták könnygázzal” – számolt be a Népszavának a rendőri túlkapásokról az önkéntes.
A mintegy tízezer menekültnek otthont adó Calais-i „Dzsungelt” tavaly októberben rombolták le a hatóságok. Az ott élőknek felajánlották, hogy elszállítják őket különböző franciaországi táborokban, s menekülstátust kérhetnek, ám a többség a Csatorna-alagút túloldalára akar eljutni: sokan a már ott élő rokonok, mások a nyelv miatt preferálják Nagy-Britanniát.
A Dzsugel ledózerolásával a francia hatóságok úgy vették, hogy a probléma megoldódott, ám a valóság nem ezt mutatja. A The Guardian helyszíni tudósítója szerint Calais környékén 600, Dunkerque-ben 300, s közvetlen a part mentén mintegy 200 menekült él. A HRW „Maga a pokol” című jelentéséből kiderül, a többség Eritreából, Etiópiából és Afganisztánból érkezett.
A brit napilapnak nyilatkozó menekültek az önkéntesekhez hasonlóan rendőri erőszakra panaszkodtak. Mint mondták, hálózsákjaikat, értékeiket rendszeresen elveszik vagy lefújják könnygázzal, nem ritka, hogy az éjszaka közepén rontanak rájuk. „Már nem is számolom, hogy hányszor történt ilyen: lefújják az embert, miközben alszik. Nagyon stresszes az élet az erdőben. Nincs menedékünk, a higiéniai körülmények borzasztóak, nincs víz, éjszaka pedig nagyon hideg van. A franciáktól semmit sem kapunk” – panaszkodott a lapnak Ismail Roble, etióp biológiatanár, aki nyolc hónapja rostokol Calais-ben, a megfelelő pillanatot várva, hogy csatlakozni tudjon a családjához az Egyesült Királyságban. Az átjutás azonban életveszélyes, múlt héten egy 22 éves eritreai férfi meghalt, miután felkapaszkodott egy Nagy-Britanniába tartó teherautóra, s lezuhant az autópályára.
A calais-i városvezetés tagadja a rendőri túlkapásról szóló híreket, noha az ombudsman is megállapította, hogy „embertelen körülmények” között élnek a menekültek. Egy helyi bíróság júniusban felszólította a városvezetést, hogy biztosítsanak ivóvizet, mellékhelyiségeket és zuhanyzókat a menekülteknek, ám azonnal fellebbeztek a döntés ellen. A feszültség enyhítése érdekében Gérard Collomb belügyminiszter a héten megígérte, hogy felállítanak néhány mobil wc-t a régióban, ám rögtön hozzátette: „rendkívül fontos elkerülni a táboralapítás látszatát”.
