Ötven évvel ezelőtt 50 ezer ember volt a Népstadionban.
Egy barátságos öregfiúk-mérkőzésen.
Pedig hát a korabeli magyar futball nem adott különösebb okot a panaszra: 1967-ben a címeres mezes együttes második volt a France Football év végi európai ranglistáján, és az old boyok találkozóját megelőző utolsó válogatott mérkőzésen a gyöngének éppenséggel nem nevezhető Tamás – Mátrai, Mészöly, Szűcs, Ihász – Nagy István, Rákosi – Molnár Dezső, Bene, Albert, Farkas összeállításban győzött 2:0-ra Koppenhágában a dánok ellen; míg az év őszén a Vasas BEK-vetélytársa, a Valur Reykjavík feladta a pályaválasztói jogot, így a piros-kékek előbb a Népstadionban nyertek 6:0-ra, majd Várpalotán arattak 5:1-es sikert az izlandiak ellen. Azóta eufóriát tud kelteni az is, ha legjobbjaink két perccel a befejezés előtt, öngóllal egyenlítenek a szigetországiakkal szemben... (Amúgy az a marseille-i 1-1 tényleg kimagasló eredmény, mondjuk, az andorrai 0-1-hez képest.)
Na most ne gondoljuk, hogy fél évszázada bajnoki szünetben léptek pályára az öregfiúk, s a közönség a kiéhezés miatt tódult a stadionba. Aznap két, másnap öt első osztályú mérkőzést rendeztek; az FTC 15 ezer néző előtt győzött 3:0-ra Salgótarjánban, míg a Vasast nyolcezren ünnepelték az Eger elleni 7:1 után. A Heves megyeiekre rájárt a rúd: tartalékcsapatuk 9:0-ra kapott ki a Fáy utcában, miután az angyalföldi „fakó” ásza, az akkor tizenhét éves Kovács Ferenc eggyel több gólt szerzett a nagyok meccsén négyszer eredményes Farkas Jánosnál is. A tinédzser Kovácshoz hasonlóan Varga László, Berendy Pál, Somogyvári László, Antal Péter, Radics János, Vidáts Csaba, Pál Tibor a Fáy utcai „kettőben” játszott, míg a Kenderesi – Bakos, Mészöly, Mathesz, Ihász – Kékesi, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós összetételű tizenegy a fő meccsen villogott...
A szombat este hét órakor kezdődő nosztalgiaprogramban is felvonult „néhány” híresség. A magyar öregfiúk kezdő tizenegye 468 válogatottságot számlált, az osztrákoké éppen háromszázzal kevesebbet, de Buzánszky Jenő, honfitársaink csapatkapitánya azt mondta a bemelegítéskor, átnézve az ellenfélre: „Ezek feleolyan súlyban vannak, mint mi.” Ráadásul a kapuba azt a Walter Zemant állították, aki 1953 áprilisában, a Megyeri úton – miként mondani szokás – kivédte a magyarok szemét az 1:1-gyel zárult válogatott mérkőzésen. Mutatványai nyomán „budapesti tigrisként” emlegették Ausztriában, ám az 1954-es vb előtt megsérült, ezért a világbajnokságon Kurt Schmied állt a „szomszédok” hálója előtt, míg Lausanne-ban, az 5:7-es (!) svájci–osztrák negyeddöntőn napszúrást nem kapott. Ekkor Zeman visszakerült a kapuba, de a legjobb négy között a németek hat góllal lepték meg (6:1), és utána már csak egyszer - 1960-ban, a skótok elleni 4:1-es bécsi találkozón - szerepelt a válogatottban. Ötven évvel a búcsúmeccse után így is utcát neveztek el róla az osztrák fővárosban...
Nem úgy mint Karl Stotzról, aki úgy lett 43-szoros válogatott, hogy a Wehrmacht tizenéves katonájaként harcolt a keleti fronton – a többi közt Sztálingrádnál –, majd 1944-ben hadifogságba esett, és csak 1948-ban jutott haza. Csak? Hányan örültek volna, ha ilyen hamar visszakerülnek! A fiatal korában is erősen kopaszodó Stotz kilencven esztendőt élt, az idén áprilisban hunyt el. Franz Höfer viszont már huszonhét éve nincs köztünk, és igazából nem is szerepelhetett volna az osztrák öregfiúk-válogatottban, mert egyetlen válogatott mérkőzését 1939-ben, Németország színeiben játszotta (0:2 a szlovákok ellen). Az Anschluss után jónéhány osztrák futballistát behívtak a német Nationalelfbe, de a legnagyobbra, Matthias Sindelarra hiába számított a Reich... Sőt röviddel az annektálás után a bécsi Práter stadionban gálamérkőzést rendeztek a bekebelezettek körében – a goebbelsi propaganda szerint – 99,75 százalékosan támogatott „egybeforrás” celebrálására, s „Ausztria tartomány” úgy nyert 2:0-ra Sindelar, valamint Karl Sesta alakításával, hogy az osztrák Wundermannschaft vezéregyénisége tomboló ovációval ünnepelte gólját a náci kulisszák között.
Másképpen vált hőssé Josef Hamerl. A Pepinek becézett csatár négy gólt ért el azon a BEK-meccsen, amelyen a Wiener SC 7:0-ra győzte le a Juventust 1958 októberében. E találkozón Erich Hasenkopf, Rudolf Oslansky és Walter Horak is játszott azok közül, akik csaknem tíz évvel később, az öregfiúk mérkőzésén ugyancsak felléptek, sőt Horak alighanem elérzékenyült a pesti arénában, mert éppen a Népstadionban volt először válogatott (1954 novemberében, nem kevesebb, mint 94 ezer néző előtt).
Ezeket a játékosokat 5:1-gyel intézte el a negyvenes-ötvenes évek labdarúgóira épülő magyar csapat, amelynek tagjai nem voltak olyan gyorsak, mint az akkoriban 5600 forintért kapható új robogómodell, a Jawa Super M20, ám olyan futballt produkáltak, hogy – a Képes Sport szerint – „szinte percenként zúgott fel a vastaps”. A Népszabadság így kommentált: „Másfél órás ragyogó sportélvezet. Játék a javából.” Az est két fénypontját Hidegkuti Nándor vetődéses fejes gólja, valamint Bozsik József húszméteres, léc alá vágódó bombalövése jelentette, ám a szurkolók odavoltak a csereként pályára lépő és duplázó Machos Ferencért is, ahogyan mindenkiért. Amint azt a Népsort felidézte: „Több ezer fiatal özönlötte el a játékteret, és kapta vállára a nem éppen könnyűsúlyú magyar válogatott valamennyi tagját.”
Naná, hiszen nem csupán kilóra nem volt könnyűsúlyú az a csapat: tudásra sem...
MAGYARORSZÁG–AUSZTRIA 5-1 (1-0)
Öregfiúk-mérkőzés, 1967. augusztus 12., Népstadion, 50 000 néző. Jv.: az első félidőben Balla Károly, a másodikban Hernádi.
Magyarország: Grosics – Buzánszky, Bányai, Sárosi – Bozsik, Szojka – Budai II, Hidegkuti (Csordás, 55.), Deák (Machos, 46.), Szusza, Babolcsay (Illovszky, 46.).
Ausztria: Zeman – Kaubek, Stotz, Hasenkopf – Oslansky, Giesser – Horak, Cejka, Körner II (Riegler, 46.), Hamerl, Höfer.
Gól: Hidegkuti (28.), Riegler (57.), Machos (61. és 79.), Bozsik (65.), Budai (85.).