Hideglelősen félelmetes Komlósi Ildikó Azucena, a cigányasszony szerepében, A trubadúrban, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Hátborzongató, ahogy Verdi halhatatlan operájában dalban elregéli, hogyan próbált bosszút állni a gróf fiának szemmel verésével vádolt anyja rút máglyahaláláért. Igazi őserő, akiből hihetetlen mélyről fakad fel az iszonytató fájdalom, de ahogy felidézi az eseményeket, ott a szemében a kegyetlenség, amivel képes elszánni magát, hogy a gróf még csecsemőként síró kisfiát vesse máglyára. Illetve azt hitte, hogy ő az, de szörnyű felindultságában a saját gyermekét dobta tűzre, majd mindenki előtt titkolva a grófét nevelte fel édesfiaként. Erre következik a gróf másik fiának bosszúja, aki szerelemféltésből végezteti ki saját testvérét, de csak halála után tudja meg, hogy ő volt az.
Bosszú bosszú hátán, gyűlölet rakódik gyűlöletre és a fölhorgadt indulat hevében a cselekedetek borzadályosan félrecsúsznak, egészen más lesz a végeredmény, mint a szándék. Ilyen értelemben Verdi operája roppant modernnek hat, a Vámos László-féle rendezés viszont meglehetősen avittas. Van is már helyette a Magyar Állami Operaházban tavaly óta új verzió, Galgóczy Judit intenciói szerint készült, de a Margitszigetre még kikölcsönözték a régi produkciót, amelybe az idén elhunyt Kossuth-díjas művész, Csikós Attila tervezte a díszleteket. Masszívnak kinéző, ridegen szürke várfalakat épített fel, amelyek nyomasztó börtönként hatnak. A már több mint tíz éve halott, szintén Kossuth-díjas Vágó Nelly látványos, korhű jelmezeket tervezett, izzadnak is a hőségben a szereplők. Vámos rendezése nem nagyon megy túl azon, hogy szakszerűen színpadra viszi az operát, lebonyolítja, amit kell. Igazi cselekvés alig van, leggyakrabban egymással vagy a közönséggel szembefordulva állnak a szereplők és énekelnek. Színházi szempontból kevéssé értékelhető a mégis erőteljessé váló produkció. Hat a zene és az esetek jelentős részében hat az énekesek személyisége. Komlósi nagy, karizmatikus művész, egészen megrendítő tud lenni, érzékletessé tesz egy végletes szenvedélyű asszonyt, aki megindítóan képes szeretni, de pusztító indulattal gyűlölni is. Az azerbajdzsáni Dinara Alieva, akinek komoly sikerei vannak a világban és 2010 óta a moszkvai Bolsoj szólistája, úton van afelé, hogy szintén nagy művésszé váljon. Érzékletessé teszi, ahogy Leonora két férfi között őrlődik, az őt markai közül nem eresztő grófot nem szereti, az Azucena által felnevelt Manricoba halálosan szerelmes. A szintén a világot járó Riccardo Massi Manrico megformálójaként szinte nem is játszik, a második részre viszont éneklés szempontjából tűzbe jön. A nemzetközi porondon ugyancsak méltán jegyzett Kálmándy Mihály tökéletesen átéli Luna gróf szerepét, a menthetetlenül, birtoklásvággyal teli szerelmest, és a bosszúszomjas, elaljasodó férfit egyaránt. A Magyar Állami Operaház zenekara és énekkara nem kíméli magát, nem is tehetné Kocsár Balázs szenvedélyes vezénylete mellett. A trubadúr előadásából végül magas hőfokú este születik.
Tűz és víz Vámos és Kerényi Miklós Gábor operarendezői felfogása. Kerényi maira hangoltan, nem a realitásra hajazó díszletben, nem olaszul, hanem frissen újrafordíttatva, magyarul játszatja az országos turnéra induló A sevillai borbélyt a Szentendrei Teátrumban, ahol 25 éve már színre vitte Rossini operáját. Egy Vidnyánszky Attila által rendezett Dundo Maroje produkciót leszámítva ez volt az utolsó előadás, amit a főtéren műsorra tűztek. Az önkormányzat udvarára kerültek a színi események, mert többen nehezményezték, hogy a tényleg nem túl szép nézőtér elcsúfítja a teret. Kerényi két óra alatt telepíthető, és könnyen eltávolítható nézőtér bevetésével elérte, hogyha a többi produkció nem is, de A sevillai borbély újra az olasz mediterrán városka hangulatát idéző főtérre kerülhessen. Rontja a hatást, hogy az omladozó falú Szentendrei Képtárat hosszú ideje szégyenszemre nem sikerül tatarozni, ezért most jókora molinóval takarták el, amin festők fotói láthatók. Ez kényszerhelyzetben nem rossz megoldás, de közel sem ideális.
Újra felépítették a díszlettervezők doyenjének, az október elején 85. születésnapját ünneplő Székely László 25 esztendővel ezelőtti díszletét. Ez érdekes formájú, némiképp börtönrácsra emlékeztető, de mégis egészen más alakzatú fémszerkezet, amin keresztül lehet látni, így nem takarja el a teret. Ugyanakkor jelképezi, hogy Rosinát fogva tartja Bartolo, a nevelőapja, mert el akarja venni feleségül, de a lány Almaviva grófba habarodott bele, így óvni kell a kísértéstől. Megint egy börtön, megint egy szerelmi háromszög, de persze egészen más, mint A trubadúrban, ebben az esetben nem is végződnek rosszul a dolgok, hiszen vígoperáról van szó. Olyan történetről, amiben bár van csalódottság, fájdalom, de azért semmi nem megy vérre, sőt, van az egésznek egy móka jellege, a rafináltan talpraesett Figaro és a gróf meglehetősen élvezik, hogy több alkalommal is sikerül borsot törniük Bartolo orra alá.
A Nagy dumás Figaro magyaráz Almaviva grófnak ( Kendi Lajos, Balczó Péter) Fotó: Deim Balázs
Megint csak ellentétben A trubadúr előadásával, komoly hangsúly van a játékon. Figaro belépője alatt például a borbélysegédek kijönnek a nézőtérre, és azt imitálják, hogy a közönség három tagját megborotválják. Egy dühös nő az emeleti ablakból nyakon önti a túl hangosan áriázót. A szereplők futnak, dühösen üldözik egymást, nyüzsgés, perpatvar, élet van a deszkákon. Szándékosan nincs erősítés, mindenkinek be kell énekelnie a teret, ez is természetességet kölcsönöz a produkciónak.
Kendi Lajos, aki most Figaro, legutóbb a Kreatív kapcsolatok előadásában is bizonyította, hogy az éneklés mellett jó humorú színészi teljesítményre is képes. A grófként Balczó Péter megmutatja, hogy a szerelem örömteli játékossággal is párosulhat. Kiss András Bartolója vaskalaposan szűk látókörű. Busa Tamás Basiliója is benne van a csínyben. Frankó Tünde Bertájának sok mindenre rálátása van. Galambos Attila fordítása könnyed, bátran használ szlenget is. A Budapesti Operettszínház zenekarát és férfikarát Dinnyés Dániel lendületes játékkedvvel vezényli. A sevillai borbély előadása igényes szórakozás.
