A doboz ott hevert az üdülőtelep központi sétányának közepén. A nyár esti kellemes melegben mintha az egész település apraja-nagyja ott lődörgött volna fel-alá a sétányon. Voltak, akik siettek valahová (nem tudni hová), mert néhány perc múlva ugyanazzal a lendülettel nyargaltak tovább a másik irányba; a párocskák kéz a kézben andalogtak; az ifjú családosok büszkén tologatták flancosabbnál flancosabb babakocsikban a kicsinyeiket. Szóval szokványos nyári este volt.
És akkor jött a srác. Amolyan tizenéves kiskamasz. Egyedül csatangolt a tömegben, láthatóan unatkozott. Azonnal egymásra találtak a kidobott kólás dobozzal. Előbb csak gurigázta, aztán elkezdte rugdalni, játszott vele, mint cica az egérrel. Mintha a doboz is élvezte volna a játékot, elgurult, aztán kicsit vissza, majd csalinkázva, cselezve kerülgette a járókelők lábait. A fiúcska időnként odamosolygott a doboznak, de aztán hirtelen megunta a játékot, és egy gyors mozdulattal a doboz gyomrába taposott. Az nagyot nyögött, és két oldalról valósággal beleharapott a fiú cipőjének talpába. Próbálta lerázni, de nem sikerült, végül lehajolt, lerántotta a lábáról és tanácstalanul körülnézett. Egy szemétkosarat keresett. Ami tőle balra volt, ahhoz vagy 20 métert, a jobbra lévőhöz talán tízet kellett volna gyalogolnia, de ehhez sehogyan nem fűlött a foga. Inkább eldobta a dobozt.
A kitaposott belű kólás doboz megint ott hevert magányosan az utca közepén. Az emberek jöttek-mentek fölötte, a többség átlépte vagy kikerülte, jobb esetben valaki odább pöckölte a cipője orrával. Senki nem hajolt le érte, egyetlen gyerek sem akart már cicázni vele, az arra vonszolt kisebb-nagyobb ebek megszagolták ugyan, de nekik sem volt kedvük játszani a formátlan fémdarabbal.
Arra jött a vállalkozó. Fülén a telefonnal elmélyülten tárgyalt valakivel. Időnként átlépte a dobozt, figyeltem a lábát, valósággal szlalomozott körülötte, míg egyszer csak belelépett. A doboz megint harapott. Ráragadt emberünk drága mokaszinjára, és nem engedte el, hiába is lóbálta, rázta a fél lábát. A doboz csimpaszkodott. Aztán végre megszabadultak egymástól, a telefonos ember sietve indult tovább, a doboz maradt az aszfalton.
Egy csapat fiatal ült le a közeli padra, szemben a széttaposott dobozzal. Nevetgéltek, kacérkodtak, iszogattak. A lányok lassú kortyokkal szürcsölték a dobozos kólájukat, a fiúk a sört. Élvezték a víz felől érkező langyos szellőt, a szabadságot, a fiatalságot.
Engem azonban már csak a dobozok sorsa érdekelt. Találgattam, mit tesznek a srácok, akik már biztosan hallottak a bolygónkat elöntő szeméthegyekről, a jövőjüket fenyegető környezetszennyezésről. Talán lehajol valamelyikük a szegény nyomorékért is, és a többivel együtt odasétál valamelyik közeli szemétkosárhoz...
De nem. A kitaposott belű kólás doboznak még három társa akadt. Az utca közepén gurigáztak, az emberek kerülgették, pöckölgették, átlépték őket. Senki nem hajolt le értük.
Rajtam kívül.
